Bár a választók véget kívántak vetni az Európai Unió minden szempontból katasztrofális gazdasági, társadalmi és külpolitikájának, a jobbra, vagy pontosabban mondva a józanabb irányba való eltolódás nem hozott igazi változásokat az Unió vezetésében, mert a német kereszténydemokraták által irányított parlamenti frakció, az EPP, megint a „szocialistákkal” és „liberálisokkal” állt össze, gyakorlatilag ugyanazokat visszahelyezve a vezető pozíciókba, akik Európa hanyatlásáért elsősorban felelősek.
A szocialistákat és liberálisokat kénytelen vagyok idézőjelbe tenni, mert igazság szerint kultúrkommunistákat kellene írni helyettük, hiszen az általuk követett ideológia a Frankfurti Iskola társadalomellenes filozófiájára épül, semmi közük a valamikori szociáldemokráciához még kevésbé ahhoz a liberalizmushoz, amelyet Voltaire képviselt. Hasonlóképpen a német (meg a többi) kereszténydemokrata párt is csak nevében az, valójában, ahogy a szociáldemokraták, ők is átvették a társadalomromboló ideológiákat, közöttük például az illegális bevándorlás támogatását. Az európai társadalom tehát változtatni akart, de ez a szándék nem tudott áthatolni a pártstruktúrákon, részben azért, mert a szavazók elég konzervatívak, nehezen veszik tudomásul, hogy régi pártjuk már elhagyta őket, részben pedig azért, mert az uralkodó pártok, az establishment, mindent megtett, hogy az alternatívát kínáló jobb és baloldali pártokat a választásokon ellehetetlenítse és ez részben sikerült is.
A játszma azonban nem ért véget, hiszen az alapvető ellentmondás az európai népakarat és az Unió vezetőinek ideológiája és az ebből fakadó politikája között fennmaradt, tehát további eltolódás várható, nem csak az Európai Unión belül, de Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is.
A The New Statesman, egy több mint száz éves, patinás, saját meghatározása szerint liberális és progresszív lap és portál nemrégiben egy elemző cikket közölt a németországi európai parlamenti választások eredményeiről, rámutatva az eltolódás irányaira és annak okaira különös tekintettel Németország politikai kettéosztottságára a volt NDK–NSZK-határ mentén.
A cikk írója, Wolfgang Streeck, a Max Plank Intézet valamikori igazgatója azzal indít, hogy az európai parlamenti választások Európa többi részéhez hasonlóan Németországban is a kormányok és a politikai pártok iránti bizalom évtizedes hanyatlásának hátterében zajlottak le. Az európai társadalom egyre növekvő része a gyors és kiszámíthatatlan változások sodrában él, amikor a gazdasági stagnálás, a növekvő infláció, a növekvő államadósság, a bizonytalan munka és foglalkoztatás, a lakáshiány, a növekvő egyenlőtlenség egyidejűleg vagy egymást váltva követik egymást. Mindez széles körben bizonytalanságot és aggodalmat kelt a jövővel kapcsolatban, és a lakosság egyre kevésbé tiszteli a megszokott politikát és képviselőit, amelyekről az a véleménye, hogy képtelenek megvédeni az átlagpolgárok életét az egyre fenyegetőbb kockázatoktól.
A választások eredményei tükrözik ezt az életérzést, mégpedig elég éles különbséggel Németország nyugati és keleti tartományai (volt NDK) között. Míg összességében a jelenleg kormányzó közlekedési lámpa koalíció jelentős veszteséget szenvedett el, a CDU/CSU nyert a nyugati tartományokban, a keletiekben, meg az AfD (Alternatíva Németországnak) párt ért el olyan jelentős eredményeket, hogy a közelgő kelet-német tartományi választásokon (Türingia, Szászország és Brandenburg), ha nem is kap abszolút többséget, de majdnem biztosan megkerülhetetlen lesz a kormányalakításnál.
Az AfD annak ellenére ér el jó eredményeket, hogy a hatalmát féltő fősodor, a kormányzó baloldali-zöld-liberális koalíció és az ellenzékben lévő CDU/CSU minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálták az AfD-t ellehetetleníteni. Ebben felhasználták a belbiztonsági szolgálatot, az Alkotmányvédelmi Hivatalt és csatlakoztak hozzájuk az egyházak, iskolák, sportegyesületek és természetesen a média. A cikk szerzője Wolfgang Streeck úgy fogalmaz, hogy az antifa (antifasiszta) ideológia az állam doktrínájává vált, ami annyit jelent, hogy mindent, ami eltér az ő politikájuktól azt szélsőjobboldalinak, fasisztának minősítenek és minden eszközt bevethetőnek tartanak ellene.
Márpedig e szélsőségesnek minősített pártok népszerűsége növekedni fog, mert Európa lakossága számára egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a minden tudományos alapot nélkülöző klímaharc, az energiaellátás tönkretétele, Európa háborúba sodrása nem áll az érdekükben. Épp most kavart nagy botrányt, hogy Nigel Farage angol politikus, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy Nagy-Britannia kilépett az Unióból, kijelentette, hogy Vlagyimir Putyin ukrajnai invázióját az Európai Unió és a NATO keleti irányú expanziója provokálta ki. Ez a kijelentés, ami megfelel a tényeknek, nálunk, ha nem is fogadja el mindenki, de közhelynek számít, Nyugat-Európában és Angliában azonban forradalmi tett, szembe megy az egész fősodratú média és politikusok propagandájával. És nem akárki mondja, Farage ma egy Reform UK nevű párt vezetője és akár még Anglia miniszterelnöke is lehet, mert a briteknek is elegük van a fősodor politikájából, hívják azt akár Munkáspártnak, akár Konzervatívoknak.
Mindehhez hozzátehetjük még, hogy Donald Trumpnak, akit a média az óta támad, amióta 2015-ben feltűnt a lehetséges elnökjelöltek között, jó esélye van, hogy megnyerje a novemberi választásokat és ismét az Egyesült Államok elnöke legyen, ami Európában is segítheti a realitásokat képviselő erőket.
Vagyis, annak ellenére, hogy az Európai Parlamentben – az európai polgárok akarata ellenére – visszaállt a korábbi, Európát tönkretevő koalíció, a mélyben, az európai társadalomban megindultak a változások, és arra kell törekednünk, hogy ezek a változások minél gyorsabban minél szélesebb körben érvényesüljenek. Mi történne például, ha az európai lakosság egyszerre csak rádöbbenne, hogy az a hatalmas áldozatokkal járó átalakítás, amit klímavédelemnek neveznek, csak egy humbug, a klímaváltozást nem a légkör szén-dioxid tartalma vezérli? Mi lenne, ha egyszer csak az európaiak rájönnének arra, hogy a hatalmas ráfordítást igénylő szél- és naperőművek, nem gazdaságosak, nem oldják meg Európa energiaellátást, e mellett szennyezik a környezetet, akár a tájat, mint látványt, akár a földet az oda tornyonként letett 2000 köbméternyi vasbetonnal, ami onnan soha nem fog kijönni, akár a naperőművek anyagával, amiből rövidesen veszélyes hulladék lesz? Azt, hogy a migránsok beengedése mit jelent, azt az európaiak eddig is tudták, de félve a megtorlástól nem merték mondani. Mi lenne, ha mint a mesében, amikor a kisgyerek megmondja, hogy a király meztelen, hirtelen mindenki kimondaná, amit a migrációról gondol?
A következő évek feladata, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel a fenti és hasonló kérdéseket az európai lakosság felé feltegyük és meg is válaszoljuk. Anyagi erőforrásaink nyilván nem összehasonlíthatók a fősodor erőforrásaival, ezt kell kemény szervező munkával ellensúlyozni.
Emlékezzünk híres költőnk versére: „Habár fölűl a gálya, / S alul a víznek árja, / Azért a víz az úr!” A mi feladatunk, hogy az ár előtt lévő akadályokat eltávolítsuk.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
