A valóság természetesen árnyaltabb, mint a matematikai modellek. Olyan viszont előfordult már nem is olyan régen, hogy valakit csaknem 3 milliónyival (~2%) többen szerettek volna beköltöztetni a Fehér Házba, mint az ellenfelét, ám amikor a voksokat átváltották, az jött ki, hogy amannak 77-tel több elektori szavazata van hozzá, és 36-tal több a győzelmi küszöbhöz (270) képest. Ezt a valakit Hillary Clintonnak hívtak, a szerencsés „népszerűtlent” pedig Donald Trumpnak.
Ezt azért volt fontos felidézni, mert az amerikai közvélemény-kutatók jellemzően a választók attitűdjét országos viszonylatban mérik, és csak ritkábban néznek bele az egyes tagállamokba, az összesbe egyszerre pedig szinte soha. Miért baj ez? A fentieken túl azért, mert 1) vannak tagállamok, amelyekben a győztes mindent visz, 2) más tagállamokban viszont az elektorok arra kapnak mandátumot, hogy a jelöltekre leadott szavazatok arányában voksoljanak – a független jelöltek és a tört számok miatt azonban még itt is „elveszhet” több tízezer szavazat.
Ha pedig ez nem lenne elég, időről időre még az is előfordul, hogy egy-egy elektor megmakacsolja magát, és a lelkiismerete szerint szavaz. Egyébként az Egyesült Államok egyre mélyülő társadalmi-politikai válságának egyik jeleként is felfogható, hogy bár az 1900-2020 közötti 120 évben mindössze 19-szer szegültek ellen a kapott utasításnak ebből tíz egyetlen évre, 2016-ra esett.
Azért gyorsan hozzáteszem: „hűtlen elektorok” még soha nem változtatták meg a választások kimenetelét, de a pakliban ez is benne van.
Jó, mindezek után nézzük meg, hogyan értékelték a választók Trump és Harris vitáját. A „mérkőzésről” a Magyar Hírlap gyakorlatilag percről percre tudósított, és abban a cikkben jeleztük, hogy a demokrata alelnök – függetlenül attól mennyire taszító az, amit például az abortuszról vagy az ukrajnai háborúról mond – felkészültebbnek tűnt. Vagy legalábbis igyekezett a feltett kérdésekre válaszolni, és nem kalandozott el úgy és annyiszor, mint Trump, akinek napjaink gazdasági kihívásairól azt jutott eszébe, hogy a haiti migránsok megeszik ebédre a springfieldi Simpson-család macskáját, ami tarthatatlan.
A CNN/SSRS 600 regisztrált szavazót kérdezett meg a műsor után, ők fele-fele arányban voltak republikánusok és demokraták. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy a 63%-uk szerint Harris volt a jobb. De számít ez? Nem nagyon: mindössze 4% mondta azt, hogy a vita megváltoztatta a véleményét arról, hogy kire fog szavazni. Viszont nem tudhatjuk, milyen irányba változott a véleményük.
Trumpnak ugyanis volt néhány nagy pillanata. Az egyik akkor, amikor Ukrajnáról és a NATO-ról faggatták. A műsorvezető nyilvánvalóan csőbe akarta húzni, ki akarta mondatni vele, hogy magasról tesz Zeleszkijékre, és az egész országot odadobná az oroszoknak. Ez a demokrata narratíva: hogy Trump „Putyin embere”, amit Harris a fejére is olvasott.
A republikánus jelölt erre egyfelől mindenkit emlékeztett arra, hogy Moszkvában (és alighanem Pekingben is) jobban örülnének, ha a demokraták kezében maradna a kormányrúd, mivel azok maguktól is tönkre teszik a Nyugatot. A Kremlben nem csináltak titkot belőle – tényleg így gondolják, csak udvariasabban fogalmaztak.
Szerinte az amerikai adófizetők érdekeit az szolgálja, ha a pénzük az országban marad, vagy ha már külföldre megy, akkor befektetésekre költik, nem pedig arra, hogy az oroszok és az ukránok halomra öljék egymást. Hasonló volt a véleménye a NATO-ról is: jó, jó, de az nem járja, hogy a közös védelem előnyeit mindenki élvezi, a kötelezettségek alól viszont egyesek kihúzzák magukat. De például az sem biztos, hogy kivétel nélkül minden demokratának tetszik Harris „abortuszt mindenkinek” mániája, amivel ellentétben Trump egyáltalán nem életpárti a szó szoros értelmében. Ő egyszerűen alsóbb, tagállami szintekre delegálná a döntés felelősségét, mondván akkor jobban érvényesül a népakarat és annak térbeli különbözősége.
És akkor nézzük meg a nagyképet is: a vita utáni alaposabb felmérésekre még várni kell, a vitát megelőzően készültek esetében pedig az a helyzet, hogy Biden visszalépését követően Harris pillanatok alatt ledolgozta a demokraták 4-5 százalékos hátrányát, és a kutatási eredmények átlagát nézve szeptember elején 47-44-re vezetett.
A legifjabb Kennedy visszalépése nem hozott Trump konyhájára, hiába őt ajánlotta a támogatóinak. Ebben, jegyzem meg, nincs semmi meglepő. Visszanézve a korábbi elnökválasztások eredményeit az úgynevezett harmadik párti jelöltek 4-5-6 százalékos támogatottsága a kampány végére szinte mindig elolvad, és a deficit nagy átlagban 3/5-öd és 2/5-öd arányban a demokrata és a republikánus jelölt eredményében jelenik meg – ebben a sorrendben. Valójában tehát a Kennedy-szavazók ott vannak a 47-44-ben csak az elmúlt egy-másfél hónap turbulenciája miatt ez nem látszitk.
Érdemes hozzátenni, a legfrissebb közvéleménykutatást a New York Times megbízásából a Siena College készítette. A szeptember 8-án publikált eredmény szerint Trump vezet 48-47-re.
A sienások szerint azok, akiknek a gazdaság és a bevándorlás a legfontosabb, Trumphoz húznak. Akik viszont „jóllaknak” a rózsaszín unikornisokkal, vagyis a jóemberkedést, a „demokrácia védelmét” és a „jogállamiságot” minden más elé helyezik, a magzatokra pedig úgy tekintenek, mint egy bibircsókra, ami nem mindenkinek áll jól, és akinek nem áll jól az persze, hogy levágatja – na, azok Harrist akarják elnöknek.
Nem véletlen tehát, hogy a demokrata alelnök a vita során és a zárszóban is azt hangsúlyozta: a családok, a kis- és középvállalatok, valamint a középosztály támogatására szeretne fókuszálni. És azzal riogatott, hogy Trump a gazdagoknak kedvező adócsökkentéseinek árát az ÁFA emelésével ráterhelné a kisemberekre, akiket amúgy is érzékenyen érintene a Kína (és az EU) ellen indítandó vámháborújának következménye, az általános áremelkedés.
Trump ezzel szemben a migráció megfékezéséről, az amerikai ipar fellendítéséről beszélt, hiszen a progresszív baloldalnak nincs olyan témája, amit „lenyúlhatna”.
Végezetül két olyan szempont, amely befolyásolhatja a választás kimenetelét, ennek ellenére alig esik róla szó.
1) Ha visszanézzük az elmúlt évtizedek választási eredményeit, és mellé tesszük az inflációs adatokat, a következő összefüggést látjuk: ha a voksolás előtti egy évben nő az infláció, szinte biztosan gazdát cserél a Fehér Ház. Ha csökken, akkor nem. Most csökken, ami tehát Harris malmára hajtja a vizet.
2) Az USA-ban évről évre nő azoknak a migránsoknak a tábora, akik szavazati jogot kapnak. 2016-ban, amikor Trump nyert, körülbelül 20 milliónyian voltak. Négy évvel később, amikor bukott, már 23 milliónyian, idén pedig nagyjából 25 milliónyian lesznek, és ennek a sokaságnak hozzávetőlegesen a 80 százaléka balra szavaz.
Mindent összevetve úgy állunk, hogy Kamala Harris és Donald Trump vitája nem fordította ki a világot a sarkaiból. A két jelölt nagyjából fej-fej mellett áll a közvéleménykutatásokban. A csatatérállamok többségében ugyan a demokrata alelnök vezet, ám az előnye a statisztikai hibahatáron belül van. Tehát a verseny abszolút nyitott. Olyannyira, hogy Harris akkor is veszíthet, ha több szavazatot kap, és Trump akkor is győzhet, ha van kalap a fején, meg akkor is, ha nincs. Izgalmas 8 hét vár a drukkerekre.
