Elkerülhetetlen Tajvan újraegyesítése Kínával – jelentette ki Hszi Csin-ping újévi beszédében. A kínai elnök véleménye nem hathatott az újdonság erejével, mivel a Kínai Népköztársaság mindenkori vezetése a polgárháború vége óta ezt vallja. Sőt, a „szigeti entitás” sem kérdőjelezte meg általában az „egy Kína-elvet”, legalábbis amíg a nacionalista Kuomintang irányítása alatt állt. Igaz, ők mást értettek alatta.
A nyugati sajtó ennek ellenére a „két Kínáról” szóló híradásokban rendszerint olyan fordulatokat használ, mint ez: „Peking saját területe részének tekinti az 1949 óta önálló kormányzattal rendelkező, 24 millió lakosú szigetet.” Tehát azt az érzetet keltik, mintha az egység nézőpont kérdése lenne. Dehogy mennyire nincs így, az világosan kiderül abból, hogy az ENSZ 193 tagállama közül csak egy tucatnyi ismeri el Tajvant – néhány kivételtől eltekintve olyan államok, mint Nauru, Palau vagy Tuvalu.
Ettől függetlenül Tajvan státusza valóban különleges, hiszen számos ország, élükön az Egyesült Államokkal kvázi-diplomáciai kapcsolatot tart fenn a tajpeji vezetéssel. Sőt, védelmi megállapodást is kötött vele. Ezzel pedig ellenőrzést gyakorolhat a világ egyik legforgalmasabb tengeri útvonala fölött. A helyzet nagyon leegyszerűsítve az, hogy Tajvan Kína része, de Kínának „nincs megengedve”, hogy a sajátjaként bánjon vele. Ezt a törékeny állapotot szokás úgy jellemezni, hogy „egy ország – két rendszer.”
Peking állandó félelme, hogy ebből előbb-utóbb a Nyugat ösztönzésére és támogatásával „két ország – két rendszer” lesz, míg a Nyugaté az, hogy az országegyesítést, ha más megoldás nem marad, akár erőszakosan is véghez viszi a kontinentális Kína.
Ez beláthatatlan következménnyel járna, hiszen a Tajvani-szoros, a világ egyik legforgalmasabb tengeri útvonala kínai belvízzé változna (bár tulajdonképpen most is annak kéne tekintenünk, ha Tajvan nem egy szuverén ország), és az információs technológiai iparban nélkülözhetetlen kapacitásai is elvesznének, illetve a kínai nemzetgazdaságot erősítenék a továbbiakban. Már pedig az enélkül is, és mindenféle szankciók dacára a Nyugat fejére nőtt az utóbbi időben.
Nem csoda tehát, hogy a január 13-i választásokat a világ minden részén feszült figyelemmel követik. A végeredmény a világgazdaságra és a globális biztonságra egyaránt hatással lehet.
Ami a versengő feleket illeti, a Demokratikus Progresszív Párt (DPP) 2016 óta ad elnököt Tajvannak, és most is a jelöltjük, Laj Csing-tö a favorit. Míg a kihívói: a „Kínai Köztársaság” voltaképpen alapítója, a Kuomintang (KMT), valamint a Tajvani Néppárt (TPP). Utóbbiakat a DPP és különösen a Nyugat azzal vádolja, hogy összejátszanak Pekinggel. Ez annyiból igaz, hogy mindkét szervezet a status quo fenntartására, és a Kína-közi kapcsolatok normalizálására törekszik, ami jelen pillanatban biztosan megfelel a népköztársaság érdekeinek.
Hu Ju-hi (KMT) szerint a két rendszer már bizonyította, hogy „el tud működni” egymás mellett. Ha Tajvan nem feszegeti a függetlenség kérdését, a népköztársaság sem fogja ezt tenni az egyesítésével. A néppárti Ko Ven-csö, Tajpej korábbi polgármestere ennél egy fokkal tovább megy. Ő azt mondja, hogy a kínaiak egy családot alkotnak, a családtagok pedig bizonyos mértékig összetartanak, még ha nem is értenek feltétlenül mindenben egyet, és nem laknak egy házban.
Laj Csing-tö velük ellentétben tavaly nyáron egy kampányrendezvényen kijelentette: Tajvan politikai céljai akkor teljesülnek majd, ha a washingtoni Fehér Házba léphetnek a sziget vezetői. Ez virágnyelven azt jelenti, hogy a progresszívek ki akarnak szakadni Kínából. Hogy erre nem érkezett el az idő, azt belátják, de a politikai víziójuk ez.
A DPP-s jelölt állításából óriási botrány lett, utóbb visszakozott is, Joe Biden pedig többször biztosította Hszi Csin-pinget arról, hogy nem támogatják a szeparatizmust, és semmilyen módon nem avatkoznak a választásokba. Ezt azonban nehéz komolyan venni, mivel Laj Csing-tö egy amerikai származású politikust, Hsziao Pi-kimet választotta helyetteséül. Pi-kim az Államokban nőtt fel, kettős állampolgár volt, de állítólag az amerikai útlevelét visszaadta. Mindenesetre az utóbbi éveket ugyancsak a tengerentúlon töltötte Tajvan képviselőjeként, és a kampány során számos ottani politikus korteskedett mellette.
Az USA a „soft power”-t is bevetette, a napokban például a Bloomberg amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva megírta, hogy a Népi Felszabadítási Hadsereg jelen állapotában alkalmatlan egy nagyszabású katonai művelet végrehajtására. Az üzenet világos: a tajvaniaknak nem kell a büntetéstől tartaniuk, ha rossz helyre ikszelnek.
Könnyű belátni, hogy egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok, az Európai Unió és a NATO vezetői nyíltam Kínát jelölik meg az elsőszámú riválisukként, ezeknek így együtt nincs túl jó üzenete.
A legfrissebb közvéleménykutatások egyébként a Demokratikus Progressziv Párt győzelmét vetítik előre. A Lai-Hsziao tandem 2-5 százalékkal vezet a kuomintangos Hu-Cso páros előtt. A néppártot viszont stabilan 20 százalék fölé mérik, tehát összesítésben az ellenzék támogatottsága a nagyobb. Kérdés, hogy ez mire lesz elég a hétvégén – és még nagyobb, hogy mi lesz azután.
Egy háború kitörésének az esélye csekély, mindazonáltal nem kizárható, ha az Amerika-barát kormányzó erő marad a hatalomban, és konkrét lépéseket tesz az elszakadás felé. A geopolitikai feszültség viszont ettől függetlenül növekedni fog, aminak az árfelhajtó hatását a világon mindenütt megérezhetik az emberek.
Más körülmények között a KMT győzelme a kiszámíthatóságot jelentené, de vajon a DPP és a támogatói beletörődnének-e a vereségbe, vagy csalást, manipulációt, külső befolyásolást kiáltva utcára vinnék az embereket, amiből bármi lehet? Akár egy újabb színes forradalom kísérlete is, amit Peking viszont nem hagyhat (katonai)válasz nélkül. Egy biztos, a választ a hétvégén fogjuk megtudni.
Írta a Magyar Hírlap
