A címbéli szó, mint a hasonló, az angolban használt hasonlók legtöbbje, természetesen latin eredetű. Az inauguráció (inauguratio) ünnepélyes felavatást, beiktatást jelent, az etimologikus magyarázat szerint az in (be, bele) és az augurium (madárjóslat) elemeket kombinálva az inauguratum (felszentel, felavat) jelentésével az ókori Rómában minden ilyen aktus előtt kedvező madárjóslat volt az előírt kötelezettség, ilyet kellett előzőleg kérni.
Kedvező jóslatoknak most sem vagyunk híjával, sőt. (És nem is madarak vagy madárjósok tették.) Talán még soha – legalábbis a legújabb korban aligha – nem előzött meg ekkora reménykedő várakozás, tényleg szinte Megváltó- vagy Messiás-váró miliőt idéző, többszörösen felfokozott hangulat elnöki beiktatást, mint 2025. január 20-a, Donald Trump mostani inaugurációja előtt.
Hogy enyhén szólva van rá ok elég, azt aligha kell bizonygatni. Azoknak, akik tudják, kicsoda nagyra becsült, kétszeresen volt főnököm, Bíró Zoltán, az MDF első elnöke, talán nem kell különösebben hangsúlyozni, mit is jelentett, amikor – tavaly novemberben múlt nyolc esztendeje –, a Retörki főigazgatójaként a titkárságról szobájába pezsgőt hozatott, és az odarendelt tagsággal vidáman koccintott. Úgy gondolta, van mire. Trump az Egyesült Államok elnöke. (Egészségünkre, ismét!)
Mert már akkor sejteni lehetett ezt-azt.
Azóta eltelt nyolc év, és arra, amit Trump képvisel, jobban, égetőbben, gyötrőbben szükség van, mint valaha. Nem kell ehhez sem politológusnak, sem külpolitikai szakírónak-elemzőnek, netán „biztonságpolitikai szakértőnek” lenni. Hogy ezt megérezzük, belássuk, tudjuk – mi több: mostanra már szinte a zsigereinkben érezzük – elég elmenni mostanság Bécsbe vagy Párizsba, Németországról nem is beszélve, szóba elegyedni egy-két kárpátaljai magyarral, vagy éppen körülnézni a hazai és a nemzetközi úgynevezett közvélemény „túlsó” – enyhén szólva nem éppen nemzeti – térfelén, A pokol fenekére (vagy ha úgy tetszik: a jó büdös francba) elhúzó amerikai nagykövet nem jelenség vagy bizonyíték, csupán futó-múló, de annál jellemzőbb tünet volt minderre. Halovány jelkép és undorító szimbólum. Múló, de nem feledhető, nem jelentékeny, de nagyon is figyelmeztető. Annál érdemesebb mögéje pillantani.
Járai Juditnak Trumpról szóló, az Idő-Jel Kiadó által kiváló idő(-jel)érzékkel kiadott, a győzelem utáni hetekben megjelent könyvében (Trump, az elefántlovagló) az egykori legendás Panoráma kiváló kolleginája tizenkét Amerikában töltött esztendő tapasztalataival a háta mögött Trumpot és a trumpi – reményteljes – Amerika-képet, az igazi Amerikát mutatja fel, azt az Amerikát, amely jóval beljebb van a keleti meg a nyugati parttól, az igazi amerikai konzervativizmust – és véle és általa azt az embert, aki (a könyv alapján pláne úgy tűnik), okkal-joggal tekinthető a jelenkori világ egyik legnagyobb reménységének. (Nem egy és nem két barátom-ismerősöm arca és mondandója feledhetetlen arról a sors- és korszakfordító 2024. november 6-áról, amikor megtudtuk…)
Nézem, nézzük a beiktatás képeit Washingtonból, lehet olvasni az elemzések tömkelegét Ukrajnáról és Kínáról, Grönlandról és az Európai Unióról – Magyarország fölött ezen a borús, hideg hétfői napon, magasan a felhők felett alighanem ragyog a nap. Hogy ezt most nem láthatjuk és nem is érezzük: annyi baj legyen. Igen okos emberek – filozófusoknak, íróknak és hasonlóknak nevezték őket – sokan és sokszor leírták, hogy ezt a keservesen gyönyörű világot nagyon is szigorú törvényszerűségek mozgatják itt körülöttünk, akár tudja ezt Trump és Orbán Viktor és Putyin vagy éppen Zelenszkij és Ursula von der Leyen, akár nem. Mindig az jön és éppen akkor, akire akkor és ott éppen szükség van. (Minden külön madárjóslat nélkül is.) Ha Hunyadi, ha Bethlen Gábor, ha Rákóczi kellett: jött. „Mögmondta öregapám, főtámad még Rákóczi fejedelöm”, mondja Temesinél az öreg szegedi paraszt, mikor Kossuthot hallja. A kijelöltek sokkal pontosabban érkeznek, mint a menetrendet legpontosabban betartó expressz. „Számtalan hajnalpír van, amely még nem virradt fel”, írta Nietzsche. „A jó jel az, hogy a történelem visszatért”, mondta nemrégiben egy nagy magyar filozófus, bizonyos Molnár Tamás. Egy nagy amerikai író, William Faulkner meg azt írta egyszer, hogy ő a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorol bennünket. Egyik barátom karácsony előtt szomorú szkepszissel hangoztatta: tiszteli, becsüli Trumpot, szurkol neki, de lehetetlenre vállalkozik. „Kennedyt is kinyírták –, tette hozzá vészjóslón. – Emlékszel Jürgen Haiderre meg az autóbalesetére?”, kérdezte borúsan. Emlékeztem. Emlékszünk. Csakhogy a ragyogó kudarcokban a ragyogás a legeslegfontosabb. Így még az esetleges kudarc sem lesz igazán az, hiszen éppen ettől, emiatt, ennek köszönhetően „megyen előbbre fajzatom”, ahogyan a mi Madáchunk fogalmazott. Még ha momentán nem is láthatjuk, nem is érezzük. Még.
Így inauguráció tájékán akad persze a jövőt illetően egészen hétköznapi, derék és időtlen magyar példa is. Rekkenő nyár volt, és a strandon álltunk sorba lángosért. Végeérhetetlennek látszott a sor, úgy tűnt, nem is nagyon akar mozdulni. Egy vidám arcú férfi állt meg mellettünk és szája sarkában aranyos-csibészes mosollyal kérdezte: „Van itten valami haladás?” Szellemi nevelőapám, ki előttem állt, könnyedén kiszólt a sorból: „Hát tudja uram… amennyi a történelemben lenni szokott.”
A szerző író
