Donald Trump, az új amerikai elnök kampánya során végig azt hangoztatta, hogy az orosz–ukrán háborúnak egy nap alatt véget vet. De ha szavait csak szimbolikusan is értjük, akkor is ez azt jelenti, hogy szándékában áll az orosz–ukrán háború mielőbbi befejezése, hiszen Amerika erejét, beleérve a katonai erőket is Kína „megfékezésére” kívánja fordítani. Egy dolog azonban az amerikai elnök szándéka és más az általa kivitelezhető, gyakorlati megoldás. A konfliktusnak ugyanis szerteágazó okai vannak, és ebben a pillanatban legalább annyi esélye van a háború valamilyen alku formájában való lezárásának, mint a további eszkalációnak, sőt az utóbbi alternatíva talán még valószínűbb. Boncolgassuk tehát a konfliktus menetét befolyásoló körülményeket.
Az első kérdés, hogy az Egyesült Államok elnökének mekkora hatalma van egy háború elkezdésére vagy befejezésére. Háborút hadüzenettel elvben csak a kongresszus jóváhagyásával lehet indítani, ilyen kevés fordult elő az Egyesült Államok történetében, annál több olyan, hogy a kongresszus felhatalmazta az elnököt, hogy a nemzeti érdekek védelme érdekében fegyveresen avatkozzon be más országokban, amelyre – többek között – Vietnam és Irak példáját is fel lehet hozni. A háborúból való visszavonulásra nem kell jóváhagyás, ám az elnököt mindkét esetben befolyásolja egy erőtér, amely meghatározóbb lehet, mint maga az elnöki akarat. A vietnami háború befejezését például hatalmas tömegtüntetések (meg a háború eredménytelensége) kényszeríttette ki.
Az amerikai Carnegie Endowment for International Peace 2024-ben egy terjedelmes tanulmányt jelentetett meg Stratégiai változást az USA külpolitikájában címmel (Strategic Change in U.S. Foreign Policy), amelyben háborúk indításához vagy azokból való visszavonuláshoz vezető döntések megszületését elemzi. A tanulmány ötödik fejezete foglalkozik a NATO bővítése körüli vitákkal, azt taglalja, hogy a Gorbacsovnak pár évvel korábban tett ígéret (hogy „egy centit sem”) (Lásd: Lóránt Károly: Nagy hatalmi játszmák – Geopolitikai elméletektől az ukrajnai háborúig, Kairosz, 2024) ellenére hogyan vették rá a kezdetben vonakodó Clintont a NATO keleti bővítésére. A helyzet most sem más. A fősodratú médiában megjelenő nyilatkozatok és publikációk (What if Russia Wins?) formájában amerikai és európai politikusok és szakértők hatalmas nyomást gyakorolnak az amerikai elnökre a háború folytatása érdekében. (Thanks to Biden, the War Party is back.) Emellett múlt év márciusában, már Trump esetleges elnökségére reagálva, az úgynevezett weimari háromszög, vagyis Franciaország, Németország és Lengyelország vezetői konkrét intézkedéseket jelentettek be az Ukrajnába irányuló uniós fegyverszállítások növelésére és annak felgyorsítására. Többek között kijelentették, hogy aramsteini formátumkeretében új koalíciót hoznak létre a nagy hatótávolságú rakétatüzérség fejlesztésére, továbbá az EU keretében is növelni fogják Ukrajna támogatását. Kijelentették továbbá, hogy soha nem hagyják, hogy Oroszország győzzön, és közös erővel a végsőkig támogatják az ukrán népet, vagyis hogy a háborút az amerikai béketörekvés ellenére is folytatni kívánják.
Ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy melyek a háború céljai. Orosz részről a cél a NATO keleti nyomulásának megállítása. Oroszország a NATO keleti bővítését a kezdetektől fogva ellenezte, a vörös vonal számukra azonban Ukrajna NATO-meghívása volt. De Ukrajna NATO-tagsága az Európai Unió vezető országainak sem volt érdeke. A 2008-as bukaresti NATO-csúcson az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó hat ország, továbbá Görögország, Norvégia és Magyarország ellenezte Ukrajna és Grúzia NATO-ba való meghívását, végül azonban az angolszász és lengyel nyomásnak nem tudtak ellenállni.
Oroszországnak nem voltak területi követelései Ukrajnával szemben, még a Krímet illetően sem, csak azt akarták, hogy Ukrajna maradjon katonailag semleges ország, és az ott élő, jelentős orosz kisebbségnek legyenek meg az alapvető (például nyelvhasználati) jogai. Tegyük hozzá, az ukrajnai lakosság kétharmada is ellenezte a NATO-tagságot, és ennek megváltoztatására az amerikai külügyminisztérium (Obama-adminisztráció, Victoria Nuland) közvetlen beavatkozásával keresztülvitt „majdani forradalomra” volt szükség.
A NATO katonai céljai Oroszországgal szemben nem világosak. Amit a NATO köreiből eddig hallani lehetett, az az, hogy a cél Oroszország gyengítése. Kérdés, hogy mikor találják Oroszországot elég gyengének ahhoz, hogy a háború befejezésére törekedjenek? A weimari háromszög pedig a NATO-n belül egy közép-európai mini-NATO-t akar létrehozni, amely ugyan a védekezésre hivatkozik, de célja Ukrajna magához csatolása, amely a gyakorlatban már nem védekezést, hanem támadást jelent, hiszen például Macron elnök csapatokat is küldene Ukrajnába.
Az érdekeket és törekvéseket egybevetve sajnos az a valószínű pálya bontakozik ki, hogy a háború eszkalálódni fog. Nem tudom, végiggondolta-e valaki, hogy ez az út hová vezethet? Valamikor a hatvanas években, a hidegháború tetőzésekor aRAND Corporation munkatársa, Herman Kahn az akkori két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti nukleáris háború esetére felállított egy 44 fokozatú eszkalációs létrát. A létra legalján még csak diplomáciai csatározások folynak, közepén helyezkednek el a széles körű blokád és helyi háborúk, amelyek átfejlődnek először a katonai létesítmények, majd az infrastruktúra, végül a polgári lakosság támadásába. Az eszkaláció – a létra legtetején – irányítását vesztett, totális rombolásba torkollik. Nem sokkal később, 1983-ban egy elképzelt nukleáris háborúról készült egy amerikai tévéfilm The Day After (Másnap) címmel, talán ideje lenne újból vetíteni, bár az nem jutott el a létra tetejéig.
A mostani helyzetben a háborút (Ukrajna NATO-tagságát) forszírozó erők abból indulnak ki, hogy (1.) a háború csak Ukrajnára korlátozható, és a kalandot megússzák az adófizetők pénzéből, továbbá (2.) hogy nem kerül sor nukleáris fegyverek használatára. Egyik feltételezés sem állja meg teljesen a helyét. Ha nyugati fegyverekkel Oroszország területét nyugati műholdas irányítással lövik, előfordulhat, hogy Oroszország a részt vevő országok katonai létesítményeit fogja támadni. Ez esetben a kölcsönös válaszlépések gyorsan eszkalálódhatnak, és a végeredmény – még nukleáris fegyverek használata nélkül is – megint Európa totális lerombolása lesz, miközben az eredeti konfliktuskezdeményező Egyesült Államok sértetlen marad, sőt a fegyvereladásokon keresztül még gazdagodik is.
Európának ez a háború és az azt körülvevő hisztéria nem érdeke, sajnos azonban az unió vezetői ragaszkodnak hozzá, mint ahogy minden más területen is az uniót romboló lépéseket tesznek. Gondolok itt mindenek előtt az illegális bevándorlás támogatására, a klímapolitikára, a társadalmat romboló ideológiák terjesztésére.
Európa lakossága nyilvánvalóan nem akarja a háború kiterjesztését, de az irányítást kézben tartó vezetés ez esetben sem törődik a népakarattal. Ugyanakkor a politika szférájában egyre inkább teret nyernek azok az erők, amelyek véget kívánnak vetni annak a tébolynak, amely ma az unió vezetését jellemzi. Arra kell törekednünk, hogy minél több európai ismerje fel, hogy az unió vezetésének politikája hová vezet, és a maga módján, például a szavazóurnáknál, igyekezzen a helyzeten változtatni, amíg nem késő.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
