Trump immár másodszor léptette ki az Egyesült Államokat a párizsi klímaegyezményből, amelynek keretében az aláíró országok azt vállalták, hogy a klímaváltozás megállítása érdekében csökkenteni fogják az üvegházhatású gázok kibocsátását, és e cél elérésére jelentős pénzügyi forrásokat fognak a klímasemlegességet elősegítő technológiák fejlesztésére fordítani.
Trump első alkalommal még 2017-ben mondta fel a tagságot, ám az csak évekkel később, furcsamód pont akkor lépett hatályba, amikor a demokrata Biden épp megnyerte a választásokat, és azonnal vissza is lépett. Most is közel 150 demokrata képviselő tiltakozott a kilépés ellen, és ha a republikánusok 2028-ban elvesztik a választásokat, jó esély van arra, hogy mire a kilépés hatályos lenne, az Egyesült Államok ismét a klímaegyezmény tagja lesz.
A kilépéseket mindkét esetben az indokolta, hogy Trump nem akarja, hogy az amerikai versenyképességet és az amerikai kormány cselekvőképességét megalapozatlan ideológiák korlátozzák, mint ahogy az Európai Unióban történik.
A párizsi klímaegyezmény ugyanis olyan feltételezésekre épül, amelyek teljesen megalapozatlanok, szinte a szó szoros értelmében légből kapottak. Mindenekelőtt nincs direkt összefüggés a Föld átlaghőmérsékletének változása és a légkör szén-dioxid-tartalma között, ezt még az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) kiadványaiban szereplő tudósok sem állítják, az alapanyagokban ilyen kijelentés nincs, az csak az úgynevezett klímamodellekből jön ki, azokból is csak a legfelső politikai szinten, mint ahogy az egész „projekt” politikai indíttatású. A levegő szén-dioxid-tartalma akkor vált az emberiséget fenyegető veszéllyé, amikor azt 1992-ben Rio de Janeiróban, az ENSZ Környezet és Fejlődés konferenciájának melléktermékeként megszavazták. Az ember által okozott, mérhető és méltán aggasztó környezetrombolásra ügyesen ültették rá az ember okozta klímaváltozást és rendeltek hozzá megvalósíthatatlan célokat, amelyek nem teljesítéséért a klímaaktivisták folyamatosan támadhatják a kormányokat. No, ennek vet most véget Amerikában Trump, remélhetőleg nem csak négy évre.
Sokkal rosszabb a helyzet az Európai Unióban, itt ugyanis a vezetés döntéseit gyakorlatilag a németek, a német vezetés döntéseit pedig a választók mindössze 10-15 százalékos támogatottságával rendelkező zöldek, no meg a szélsőbalos, a Frankfurti Iskola ideológiáját képviselő sajtó határozzák meg. A sajtó óriásira növelte a német Zöldek hangját és ezzel befolyását, pedig ők nem is voltak kormányon akkor, amikor a német és az egész Európai Unió gazdaságára vonatkozó tragikus hatású döntések (például a német energiewende – energetikai átalakítás) születtek.
Ha esetleg a szén-dioxid klímahatásán lehet is vitatkozni, a kibocsátás lecsökkentésének módján már nem, mert az számítások kérdése, és egyértelműen bizonyítható, hogy a sok száz milliárd euróval támogatott szél- és naperőművek (és az összes rájuk épülő technológia, különösen az úgynevezett hidrogéngazdaság) zsákutca, egy megvalósíthatatlan lázálom. Nincs és nem is hozható létre az a tárolókapacitás, amely a szél- és naperőművek ingadozó teljesítményét ki tudná egyenlíteni, és ez minden energetikai szakember előtt az első perctől kezdve világos volt. Az elmondottak érzékeltetésére érdemes néhány számadatot bemutatni. Ahhoz, hogy szél- és naperőművekkel biztonságosan lássuk el Európa energiaigényét, egyhavi tartalékkapacitást kell képezni, ami 1400 terawattórát (TWh) tesz ki. Egy Elon Musk-féle lítiumionos akkumulátor (TESLA Powerwall 2) tárolókapacitása 13,5 KWh, ára tízezer dollár és élettartama tíz év. Ezekből az adatokból könnyen kiszámítható, hogy ilyen akkumulátorból 104 milliárdra van szükség, és a költsége összesen 1 040 000 milliárd dollárt tesz ki, ami több évtizednyi uniós GDP-nek felel meg. Az eredmény bármilyen másfajta tároló esetén is hasonló lesz: elképzelhető, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan.
Ha a cél a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, annak egyetlen megvalósítható módja (most már a bizonyító számításokat mellőzve) az atomerőművek széles körű alkalmazása, amelyben Oroszország és Kína kiváló eredményeket ért el, míg az unióban és Amerikában a fejlesztések a zöldideológia miatt leálltak, sőt a németek az összes atomerőművüket leállították, a legtöbbjét le is rombolták. Ráadásul ez a téboly, az energiewende általánosan felismert kudarca dacára is tovább folytatódik. A szél- és naperőművek kapacitásának növelése az európai versenyképességet taglaló Draghi-jelentésben is központi helyet foglal el, míg az atomerőműveknek csak kisegítő szerep jut, mondván, hogy egyes országok, például Franciaország, azt preferálják.
Több évtizede kísérem figyelemmel az Európai Unió átalakulását, ebből hat évet kint az Európai Parlamentben töltöttem, egy másik tíz évet pedig hazai bázisú szakértőként és mindvégig az unió politikai felépítményével, illetve gazdaságpolitikájával foglalkoztam. Természetesen számtalan uniós anyagot és az unióról szóló elemzést olvastam. Ezek alapján biztosan állíthatom, hogy az unió hanyatlása mindaddig megállíthatatlan, amíg a jelenlegi vezetés által, illetve a jelenlegi szellemben irányítják.
A jól működő Európai Gazdasági Közösséget a maastrichti szerződéssel térítették le a normális fejlődés útjáról. Az európai birodalom kiépítésért lelkesedő politikai vezetők vágya az országok integrálása volt, ezt a célt szolgálta az euró bevezetése, ami eladósította a dél-európai országokat, és magát az uniót is gyakorlatilag stagnálásra kényszerítette. Tehát ha a versenyképesség elvesztésének gyökerét keressük, vissza kell mennünk az euró bevezetéséhez. Ennek hatalmas irodalma van, Soros György is írt róla, de én inkább a saját könyvemet ajánlanám (Lóránt Károly: Az Európai Unió jövője és Magyarország mozgástere. Kairosz Kiadó, 2015).
A másik fatális hiba, hogy 2008-ban az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat állam (plusz Görögország, Norvégia és Magyarország) a kezdeti ellenkezés után végül beadta a derekát az angolszász (plusz lengyel és balti) követelésnek, hogy Ukrajnát hívják meg a NATO-ba. Nyilvánvaló volt, hogy ez mivel fog járni. Az angolszász cél, ahogy ezt Mackinder már száz éve megírta (Lóránt Károly: Nagy hatalmi játszmák – Geopolitikai elméletektől az ukrajnai háborúig. Kairosz Kiadó, 2024), Nyugat-Európa orosz piacoktól és energiaforrásoktól való elszigetelése. Ez a koncepció oly sikeresen bevált, hogy most ugyanazon országok, amelyek annak idején meg akarták akadályozni Ukrajna NATO-meghívását, lelkes támogatói a háborúnak, sőt nem csak fegyvereket, de – a múlt tanulságait feledve – csapatokat is akarnak küldeni az oroszok ellen.
Az oroszokkal háborúban állunk, Kína ellenséggé vált (lásd: NATO Strategic Concept 2022, 13. pont), Trump vámot emel. Hova is kívánunk exportálni ezek után? Hol akarunk mi versenyképesek lenni? És mindezekre jön rá a már említett esztelen klímapolitika és mint hab a tortán, az illegális bevándorlásból származó problémák.
Amerikában egy választással sikerült, remélhetőleg örökre, megszabadulni az olyan szélsőséges ideológiáktól, mint a klímahisztéria, az illegális bevándorlás vagy a genderőrület. Az Európai Unió a maga 27 országával és egy leválthatatlan uniós vezetéssel sokkal rosszabb helyzetben van, és azzal is számolnunk kell, hogy az a bizonyos háttérhatalom, amelyik most Amerikában háttérbe szorul, majd itt akarja megvetni a lábát.
Én nem látok más kiutat, mint sziszifuszi munkával meggyőzni az európai lakosságot, hogy hagyományos pártjaik már nem az ő érdekeiket képviselik, és ideje, hogy új pártokat keressenek. Ehhez erőteljes szervezőmunkára van szükség és egy olyan saját médiarendszerre, amely alternatívát tud állítani a jelenlegi fősodratú médiával szemben.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
