Még egy hónapja sincs, hogy hivatalba lépett Donald Trump amerikai elnök, és már egyértelműen látszik, hogy lejárt az álmodozások kora, a szuperhatalom vezetője rendet tesz a világban, legalábbis véget vet a csalogányhangok bűvöletében élők képzelgéseinek.
Hiába látjuk hosszú ideje, hogy Európa vezetői alapvető tévedésekben élnek, és évtizedek óta képtelenek a valósághoz igazítani terveiket; hiába figyelmeztetett mind több jel, hogy folyamatosan egyre mélyebbre rántják az egykor szárnyaló kontinenst. Évszázadokon keresztül Európa országai ténylegesen uralták a világot, az Újvilág felfedezése óta felsőbbrendűségük megingathatatlan tudatában rendelkeztek, ám a hatalmi arrogancia annyira lekötötte vezetőit, hogy végül törvényszerűen leküzdötték a kontinenst a csúcsról, ami több mint nyolc évtizede az Egyesült Államok köldökzsinórján él.
Májusban lesz nyolcvan éve, hogy befejeződött a második világháború európai szakasza, s azóta abban az illúzióban ringatják magukat az európai „nagyhatalmak” vezetői, hogy a „szövetségesek” változatlanul irányítják a világot, mintha Nagy-Britannia, Franciaország és úgy összességében Európa súlya változatlan lenne. Ezzel szemben nem nyolcvan, hanem már több mint száz esztendeje az Újvilág diktál, hiszen az első világháború mocsarából is csupán az amerikai fellépés rángatta ki a hadakozó kontinenst, amely éppen a felismerés hiányában robogott bele a második világégésbe. A pusztítás azonban kevésnek bizonyult a szembenézéshez, és a múlt ragyogását hagymázas délibábbal, az ugyancsak felsőbbrendűséget sugárzó „Nyugat” kifejezéssel helyettesítették, mintha a szavak felülírhatnák a tényeket, mesterségesen létrehozott szervezetekkel, mint a G7-ek, valamiféle erőegyensúlyt alakítottak volna ki, amelyben számszakilag még mindig Európa van túlsúlyban.
A csalogány eddig dalolt, most azonban elröppent, és szombaton a müncheni biztonsági konferencián Trump képviselői világossá tették, hogy kinek, hol a helye, a saját dagonyájába ragadt Európai Uniónak, illetve országainak nem oszt lapot, mert azok a változatlanság hívei, téveszméket követnek, nem csupán saját súlyuk értékelése során, de rendezési képességeiket is túlbecsülik. Nemrég a többség csak gúnyolódott a republikánus vezető szavain, amikor arról beszélt, hogy egy nap alatt elhozza a békét, amelyet persze nem lehetett szó szerint érteni, hiszen szimbolikusan fogalmazott, viszont határozottan kifejezte, hogy szakít az eddigi kilátástalan iszapbirkózással. A megszokott fensőbbséggel nevettek rajta, mintha nélkülük semmire sem jutna az amerikai elnök, aki persze tisztában volt azzal, hogy süket fülekre talál, hiszen miért pont most világosodnának meg, ha száz éven keresztül képtelenek voltak a következtetések levonására.
A nem vágyvezérelt szakértők ugyan régóta hangsúlyozták, hogy Oroszországot hagyományos háborúban lehetetlen legyőzni, hogy a számok nem hazudnak, ezért a háromszor, ötször kevesebb lakossal rendelkező Ukrajna egy frontvonalakra épülő küzdelemben nem kerekedhet nagyobb ellenfele fölé; hogy a szankciók legfeljebb a megcsontosodott szereptévesztést fejezik ki, mintha a Nyugaton kívül nem létezne világ, a golyóbis országainak követniük kellene a levitézlettek harsogását.
A felismerés fájdalmas, ám ökölrázással, sivalkodással sem az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij, sem az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, sem más nem változtathat a tényeken, az amerikai elnök túllépett rajtuk, s ha ők képtelenek a változásra, akkor felnyitja a szemüket. Tegyenek, amit akarnak, az Egyesült Államok le akarja zárni ezt a kilátástalan konfliktust, és ha ehhez nem partnerek az európai politikusok, akkor őket figyelmen kívül hagyva egyezik meg az orosz elnökkel, Vlagyimir Putyinnal. Kiszúr néhány lufit, mint Ukrajna NATO-csatlakozása, elismeri a szerencsétlenkedés, kardcsörgetés nyomán kialakult határokat, ugyanakkor az eddig elégetett dollármilliárdokért benyújtja a számlát Ukrajnának – áttételesen az európai országoknak –, és nem lesz itt partalan alkudozás, félresöpör minden alattvalót, aki útjába kerül. Keith Kellogg, Trump ukrajnai különmegbízottja nem kertelt, sőt még bíztatta isaz európai országokat, hogy „szálljanak be a vitába, de ne azzal, hogy panaszkodnak, hogy ott lehetnének az asztalnál, hanem azzal, hogy konkrét javaslatokkal, ötletekkel állnak elő, és növelik a [védelmi] kiadásaikat”.
Egyenes beszéd, amit nem először hallunk, Orbán Viktor a kezdetektől fogva ebbe az irányba próbálta terelni az uniót, ám gondolkodás helyett inkább megkövezték, Putyin-bérencnek titulálták, és mindent elkövettek, hogy kiiktassák. Ne legyenek illúzióink, a téveszméikben megcsontosodott politikusoktól pálfordulást nem várhatunk, ők így szocializálódtak, ezért hiszik, hogy a másként gondolkodókat még mindig karanténba zárhatják. Európa polgárai lassan, de biztosan követelik a változást, és egyre több állam hajóját kormányozzák más irányba. Az Európai Unió sorra veszti el csatáit, lényegében csak egyetlen kérdés maradt, hogy ezek a változásra képtelen, magukat folyamatosan elitnek képzelő úrhatnámok meddig húzhatják ki, mikor lélegezhet fel a mocsárszaguktól Európa?
A szerző vezető szerkesztő
