Trump és Putyin közös ellensége a mélyállam vagy általánosabb formában az euratlanti háttérhatalom. Ám Trump és Putyin mellé még odasorolhatjuk Orbán Viktort, Robert Ficót, Alekszandar Vucsicsot és általában az európai nemzetállami elkötelezettségű mozgalmakat, pártokat, akik mind alapvetően az euroatlanti háttérhatalommal állnak szemben. Ez a hatalom az, amely a saját eszközeivel, például uniós szinten pénzek visszatartásával, perek indításával, az NGO-k szintjén pedig felforgató tevékenységek szervezésével igyekszik megdönteni az ő lidérces eszméinek (bevándorlás támogatása, woke-ideológia, LMBTQ-mozgalom, zöldhisztéria, nyílt társadalom) ellenálló kormányokat.
Természetesen az Egyesült Államoknak és Oroszországnak eltérőek a geopolitikai érdekei, aminek megvitatása napirendre kerülhet, rövid távon azonban a háttérhatalommal való közös harc felülírhatja a más területeken potenciálisan meglévő érdekellentéteket.
Putyin akkor került először szembe a háttérhatalommal, amikor elnökként a kétezres évek elején véget vetett az ország oligarchák általi kirablásának, amely a jelcini időket jellemezte. Jelcin ugyanis úgy lett 1996-ban Oroszország elnöke a kommunista pártvezér Zsuganovval szemben, aki biztos nyerésre állt, hogy a média segítségével oly alaposan átmosták a gyanútlan és felettébb naiv oroszok fejét, hogy végül a választásokat nagy fölénnyel Jelcin nyerte meg. A médiakampányhoz az oligarchák hajtottak fel vagy 500 millió dollárt. Cserébe Jelcin gyakorlatilag szabad kezet adott nekik a privatizálásban. Mind az említett összeg felhajtásában, mind a privatizációban különösen kivette a részét Mihail Hodorkovszkij, aki korábban a Komszomol egyik vezetője volt. Hodorkovszkij (kölcsönből) 300 millió dollárért megvette Oroszország legnagyobb olajvállalatát, a Jukoszt, ami rövidesen már 27 milliárd dollárt ért.
Az oligarchák számára a dolgok akkor fordultak kedvezőtlenre, amikor Putyin annyira megerősödött, hogy nekiláthatott az oligarchák által széthordott nemzeti vagyon és a megszerzett média egy részének visszaszerzéséhez. Az egyik ilyen oligarchát, Guszinszkijt hűtlen kezelés és csalás vádjával rövid időre letartóztatták, ám ez elég volt neki, hogy örök időkre búcsút mondjon Oroszországnak és Izraelben kezdjen új életet. Hodorkovszkij vesztét Oroszország nagysága okozta, ugyanis amikor már menekülnie kellett, gépe nem volt képes újratankolás nélkül kirepülni az országból. Amikor azonban Szibériában leszállt, hogy üzemanyagot vételezzen, Putyin emberei már a kifutópályán várták és kiadós börtönbüntetést mértek rá, főleg azért, mert a kiprivatizált olajvállalatot amerikai tulajdonosoknak akarta átjátszani. Ez kellett csak a Hodorkovszkij mögött álló háttérhatalomnak, éveken át világméretű (mármint az euroatlanti világra kiterjedő) tiltakozó kampányt szerveztek az oligarcha kiszabadítása érdekében. Ettől az időtől kezdve romlott meg végképp Putyin viszonya a háttérhatalommal, ettől kezdve nevezik diktátornak, cárnak, autokratának és minden egyébnek.
Ez régi történet, húsz-harminc éves, de azért érdemes idézni, mert az ember jobban megérti a jelenlegi helyzetet. Az orosz oligarchákról egyébként Yehezkel Laing jeruzsálemi újságíró írt annak idején egy informatív cikket a Jerusalem Postban. (The Rise And Fall of Russia’s Jewish Tycoons)
A másik oldalon Trump is összetűzésbe került a mélyállammal, amint potenciális elnökjelöltként feltűnt a horizonton. A mélyállam rögtön tudta róla, hogy nem közülük való, és azonnal támadni is kezdték. A mélyállam ugyanis Amerika mindkét pártjába, tehát a Demokrata Pártba éppúgy, mint republikánusok közé alaposan beépült, mintegy 80 százalékban ellenőrizve mindkét párt kongresszusi és szenátusi képviselőit. Ez utóbbi adatot onnan veszem, hogy 1998-ban, amikor a szenátus a NATO kiterjesztéséről szavazott, a százból 20 szenátor szavazott ellene, akik fele-fele arányban oszlottak meg a két párt között.
A Trump elleni médiakampány és politikusi megnyilvánulások világítanak rá legjobban, hogy a mélyállam Európában ugyanúgy jelen van, mint az Egyesült Államokban, ezért helyesebb is euroatlanti háttérhatalomról beszélni. E háttérhatalom leghatásosabb fegyvere a média. Mivel gyakorlatilag teljesen uralja a médiát, saját felfogását viszonylag könnyen tudja elfogadtatni széles társadalmi rétegekkel, például azt, hogy Trump hazug, populista, szélsőjobboldali és így tovább. Csak egy példa még 2015-ből a háttérhatalom egyik meghatározó internetes portáljából, a Politicoból: „Trump szörnyű Amerikának! Az Egyesült Államok és Európa magas rangú tisztviselői szerint a republikánus csúcsjelölt »idióta«. Donald Trump elnökségének puszta kilátása már most is árt Amerika globális megítélésének – állítja egy magas rangú diplomatákból és választott tisztségviselőkből álló európai és amerikai csoport. »Egy őrült«, »bohóc« és »szörnyszülött politika« – így összegezték a POLITICO negyedik transzatlanti tanácskozásán részt vevő véleményvezérek az ingatlanmágnást és a republikánus jelöltségért folytatott, ellentmondásokkal teli kampányát.” (POLITICO Caucus: Trump is terrible for America!)
Ahogy a demokratákat, a republikánus pártot is a mélyállam irányította. Trump a republikánus párt vezetőinek akarata ellenére – a népi támogatás miatt – lett a párt elnökjelöltje, majd elnöke. A republikánus párt működésében ugyanis nem voltak meg azok a biztosítékok, mint a demokratáknál, ahol a Hillary Clintonnál sokkal népszerűbb, de valóban baloldali, és így nem a mélyállam ideológiáját képviselő Bernie Sanderst egyszerűen ki lehetett hagyni az elnökjelölésből.
Trumpnak az általa képviselt politikához nem volt meg a saját csapata, emiatt a kinevezett, és lényegében a mélyállamhoz tartozó kormánytagjai ott tettek neki keresztbe, ahol tudtak, nem beszélve a demokraták által ellene folytatott kampányról, ami hivatali idejét végigkísérte.
Az első elnöksége tapasztalatai alapján a második elnökségre már felkészült és a republikánus pártot sikerült is kellő mértékben átalakítania, azonban most legfeljebb csatát nyert, a mélyállam erői változatlanul megvannak, csupán a kormányzati pozíciókból sikerült őket kiszorítani. Két év múlva, rossz esetben, Trump elvesztheti szenátusi és kongresszusi többségét, és ebben az esetben a demokraták minden olyan intézkedését megakadályozhatják, amihez kongresszusi jóváhagyás kell. Ebből következik, hogy politikája kivitelezéséhez mindössze két év áll rendelkezésére. Ezt ő is tudja, ezért igyekszik minden programpontját a leghamarabb végrehajtani.
Trumpnak nincs baja Oroszországgal, a háború a mélyállam proxiháborúja Oroszország ellen, mert ott nem tudták átvenni a hatalmat, mint például az Európai Unióban vagy Ukrajnában. Trump és Putyin könnyen békét tud kötni, ám kormányzati szinten az Európába visszaszorult mélyállam, kliensvezetőin keresztül, mindent meg fog tenni a megegyezés ellehetetlenítése érdekében, mint ahogy azt a minszki egyezmény esetében is tette. Putyin is nehéz helyzetben van, mert kivel kössön békét? Az amerikai külpolitikát nagymértékben befolyásoló Külkapcsolatok Tanácsával? A médiabirodalmak vezetőivel? Sorossal, a politikai NGO-k finanszírozójával? A háttérhatalomnak nincs arca.
Ami most mindkét politikus legfőbb érdeke, az nem a geopolitikai osztozkodás, hanem a háttérhatalom semlegesítése, ehhez első lépésben, főleg Európában, egy a fősodorral versenyezni tudó médiahálózatot kell kiépíteni. E mellett politikai támogatást kell nyújtani a hagyományos értékek mellett kiálló európai pártok számára, amit Elon Musk és J. D. Vancemár el is kezdett, és amit határozottan tovább is kell folytatni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
