James Monroe elnök 1823-ban az Egyesült Államok külpolitikai alapvetésévé tette a róla elnevezett Monroe-doktrínát, amely kimondta: Európa tartsa távol magát az amerikai kontinens ügyeitől, és viszont. A doktrína három fő elemből állt. Az első, és talán legszigorúbb elv szerint az európai hatalmak ne avatkozzanak be az amerikai kontinens független államainak ügyeibe. A második ehhez kapcsolódva meghatározza, hogy az amerikai kontinens nem válhat újra európai gyarmati területté. Ha az első két elv érvényesül, akkor az Egyesült Államok sem avatkozik be az európai ügyekbe. Bár eredetileg a nyugat-európai hatalmak terjeszkedésének visszaszorítására irányult, a doktrína hosszú távon megalapozta az amerikai gazdasági és katonai hegemóniát az amerikai kontinensen.
Gazdasági következmények: az izoláció előnyei
A Monroe-doktrína egyik legnagyobb hatása az volt, hogy az USA elkerülte a 19. századi európai háborúk gazdasági rombolását, hanyatlását. Miközben Európa forradalmaktól, háborúktól és birodalmi összeomlásoktól szenvedett, az Egyesült Államok zavartalanul iparosodhatott, és bővíthette belső piacát. Az izoláció lehetővé tette, hogy Amerika saját gazdasági modelljét építse fel, korlátok nélkül.
Az USA a 19. században folyamatosan bővítette területét (pl. Louisiana-vásárlás, Texas, Kalifornia bekebelezése), amellyel hatalmas természeti erőforrásokhoz jutott. A gyors iparosodás és a mezőgazdasági termelés fellendülése lehetővé tette, hogy az ország önellátó és exportorientált legyen. A vasútépítés, az ipari központok és kikötők kiépítése olcsóbbá és hatékonyabbá tette a termelést és a kereskedelmet. Az USA kezdetben magas védővámokkal óvta saját iparát az európai versennyel szemben, így az amerikai gyáripar gyorsan tudott fejlődni.
Monroe-doktrína és a világkereskedelem uralma
A 20. századra az USA gazdasági ereje már túlnőtt az amerikai kontinensen. A Monroe-doktrína logikája azonban ekkorra már átalakult. Amerika nemcsak védelmezője lett a nyugati féltekének, hanem globális gazdasági dominanciára is törekedett.
Az USA a 20. század első felében fokozatosan a világ pénzügyi központjává vált. Az első világháború után az amerikai gazdaság megerősödött, és az ország a világ legnagyobb hitelezője lett. Az Egyesült Államok a 20. században aktívan és egyre gyakrabban beavatkozott Latin-Amerika gazdasági és politikai folyamataiba, biztosítva, hogy az európai hatalmak ne nyerhessenek befolyást a térségben.
A Monroe-doktrína alapvetően megvédte az USA-t a külső beavatkozásoktól, lehetővé tette az iparosodás zavartalanságát, és előkészítette az utat a világgazdasági dominancia felé. Az 1823-ban deklarált elvek hosszú távon lehetővé tették, hogy Amerika ne csak elkerülje az európai konfliktusokat, hanem később gazdaságilag és katonailag is meghatározó szereplővé váljon. Ennek eredményeként az Egyesült Államok mára a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nemzete, egy 200 éves geopolitikai stratégia betetőzéseként.
Trump és a Monroe-doktrína: Amerika újra izolálódik?
Valójában ezt a cikket Monroe elnök történelmi meglátásának ismertetésére szántam, de a jelenkori világunk turbulens időszakával való összehasonlítása egyértelműen és feltétlenül adódik. „America First” vagy Monroe-doktrína 2.0? Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok külpolitikája látványosan elfordult a globalizmustól, és egyre inkább saját érdekeinek védelmére összpontosított. De vajon Trump politikája valóban egy újkori izolacionizmus vagy csupán a Monroe-doktrína 21. századi újraértelmezése?
Szatirikus rajz: a Monroe-doktrína bizonyos feltételek mellett Latin-Amerikára is vonatkozott
Fotó: Photo12 via AFP/Archives Snark
Az Egyesült Államok külpolitikája ciklikusan visszatér a Monroe-doktrína alapelveihez, különösen olyan időszakokban, amikor a vezetés az amerikai érdekek előtérbe helyezését és a külső beavatkozások minimalizálását hangsúlyozza. Donald Trump első elnöksége (2017–2021) alatt ez a tendencia különösen látványos volt. Trump „America First”-politikája a Monroe-doktrína modern interpretációjaként is felfogható, hiszen számos lépése arra irányult, hogy az USA csökkentse nemzetközi elköteleződését, és elsősorban saját gazdasági, politikai érdekeire koncentráljon.
A Monroe-doktrína eredeti célja az volt, hogy az Egyesült Államok függetlenedjen az európai hatalmak befolyásától. Trump ugyanezt a logikát alkalmazta a 21. századra, de immár globális szinten. Kilépés a nemzetközi szerződésekből: Trump adminisztrációja felmondta a párizsi klímaegyezményt, az Iránnal kötött nukleáris megállapodást (JCPOA), és meggyengítette az USA szerepét a NATO-ban és az ENSZ-ben. Ez a lépés a Monroe-doktrína azon elvéhez hasonlít, amely szerint Amerika távol marad az európai hatalmi játszmáktól. Trump vámháborút indított Kína ellen, és újratárgyalta a NAFTA-t (USMCA néven). A protekcionista gazdaságpolitika hasonló ahhoz a 19. századi amerikai gyakorlathoz, amely védővámokkal óvta a hazai ipart a külföldi versenytől. Trump alatt a Monroe-doktrína Latin-Amerikával kapcsolatban is újra felbukkant. Trump egyik legfontosabb döntése az volt, hogy csökkentette az USA katonai beavatkozásait a Közel-Keleten. Az elnök rendszeresen bírálta az európai NATO-tagállamokat, mondván, hogy nem fizetnek eleget a saját védelmükért. Ez szintén egyfajta modern Monroe-doktrína, amely azt sugallja, hogy az Egyesült Államok nem kíván tovább Európa védelmének finanszírozója lenni.
Donald Trump politikája sok szempontból a Monroe-doktrína modern formájának tekinthető: visszahúzódás a globális ügyekből, a latin-amerikai befolyás növelése, protekcionista gazdaságpolitika és katonai izolációs törekvések. Míg a 19. században a doktrína célja az volt, hogy Amerika ne váljon európai birodalmak sakkfigurájává, Trump verziója inkább arról szólt, hogy az Egyesült Államok ne váljon a globalizáció és a nemzetközi intézmények foglyává. Bár a Monroe-doktrína eredetileg egy védelmi mechanizmus volt, Trump ebből egy gazdasági és geopolitikai stratégiát faragott, amely rövid távon megerősítette az amerikai szuverenitást, de hosszú távon kérdéses, hogy valóban fenntartható-e egy ilyen fokú izoláció a 21. század globális gazdaságában.
A történelemben minden nagy nemzetnek megvoltak a maga kihívásai és küzdelmei Rómától és a pun háborúktól kezdve Nagy-Britanniáig, a reformáció háborúiig, és mindegyik elesett, amikor elfogyott a szerencséjük és az elszántságuk. Az Egyesült Államoknak csak önmagával szemben volt kihívása, az amerikai polgárháborúban és függetlenségi háborúban. Minden történelmi sikere a tökéletes körülményeknek volt köszönhető, amelyek között a nemzet találta magát. Ezért fog tovább tartani a prosperitása, mint a legtöbb más nemzeté, mert nem az emberek erejére épült, hanem a földrajz erejére.
