Kína védelmi kiadásai az elmúlt évtizedekben folyamatosan emelkedtek, és 2025-ben ismét jelentős, 7,2 százalékos növekedés várható. Az ezzel elérendő, 1784,7 milliárd jüanos (kb. 245,7 milliárd dolláros) költségvetés még mindig jelentősen elmarad az Egyesült Államok katonai büdzséjétől, ám így is elegendő ahhoz, hogy tovább erősítse a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg modernizációját – és ennek sokan nem örülnek.
Peking prioritásként kezeli a haditechnikai fejlesztéseket, különösen az Egyesült Államokkal, Japánnal és Tajvannal fennálló feszültségek miatt, újabban Európa is hivatkozási alappá vált az ukrajnai háborúval kapcsolatos, agresszív álláspontja és a fegyverkezési tervei miatt. No, meg mert Ursula von der Leyen és más vezetők partnerből „rendszerszintű riválissá” fokozták le Kínát.
A folyamatos fejlesztések eredményeként a kínai hadsereg mára Ázsia egyik legerősebb katonai erejévé vált, amellyel nemcsak regionális, hanem globális szinten is számolni kell. A Nyugat (ami ez esetben majdhogynem egyet jelent az USA-val) egyik legnagyobb félelme például az, hogy a kínai haditengerészet stabilan megjelenik a világtengereken, és ezzel megtöri a tengeri kereskedelmi útvonalak feletti hegemóniáját. Ezért is olyan fontos Donald Trumpnak Panama, amelynek kikötői a friss hírek szerint hamarosan egy amerikai magánvállalat, a hírhedt BlackRock érdekeltségébe kerülhetnek.
A kínai hadsereg papíron mindenképpen impozáns. Több mint kétmillió, aktív szolgálatban lévő katonával rendelkezik, beleértve a szárazföldi erők, a légi és tengeri haderők, valamint a belső biztonsági erők állományát. A hadsereg páncélos arzenálja meghaladja a hatezer harckocsit, amelyek között a legmodernebb, 96-os és 99-es típusok is megtalálhatók. Ezek a harcjárművek technológiai szempontból már felveszik a versenyt az amerikai és európai harckocsikkal, miközben a gyalogsági harcjárművek és a fejlett tüzérségi eszközök tovább erősítik a szárazföldi erőket. Emellett jelentős rakétarendszerekkel is rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik a nagy távolságú csapások végrehajtását.
A kínai légierő is hatalmas növekedésen ment keresztül az elmúlt években. Jelenleg több mint 5200 katonai repülőgéppel rendelkezik, amelyek között 2000-nél is több vadászgép található.
A fejlett J–20-as lopakodó vadászgépek, valamint a J–16 és J–10C típusok technológiailag felveszik a versenyt a világ vezető harci repülőgépeivel. A bombázóflotta is jelentős, hiszen több mint 230 H–6-os támadó bombázó lenne képes támogatni a kínai hadsereg hadműveleteit. A légi utánpótlás és az előretolt megfigyelési rendszerek szintén fontos szerepet játszanak abban, hogy Kína egyre komolyabb fenyegetést jelentsen regionális és globális szinten egyaránt.
A kínai haditengerészet az utóbbi években szintén jelentős fejlődésen ment keresztül, és ma már több mint 370 hajóból áll. A haditengerészet büszkesége a három repülőgép-hordozó – a Liaoning, a Shandong és az újonnan épített Fujian –, amelyek egyértelműen Kína azon törekvését mutatják, hogy a tengereken is vezető szerephez jusson. A kínai haditengerészet flottájában ötven romboló található, köztük a fejlett 055-ös típusok, amelyek méretükkel és technológiai felszereltségükkel az amerikai Arleigh Burke-osztály versenytársai lehetnek. A tengeralattjáró-flotta is erős, hiszen Kína már hetven egységgel rendelkezik, köztük néhány modern nukleáris meghajtású tengeralattjáróval.
Érdemes megjegyezni, hogy a nyugati kritikusok szerint a kínai haderő minőségben mindenképpen, de bizonyos területeken mennyiségben is alulmúlja az amerikait. Az USA-nak például 11 anyahajója van – csakhogy szétszórva az egész világon, és ha vannak is offenzív tervei Kínának, az szinte biztosan Tajvan megszerzésére/megtartására korlátozódik.
Fontos kiemelni azt is, hogy a kínai haderő modernizálása egyfelől „természetes” dolog, másfelől Kína katonapolitikája reaktív jellegű.
Másként fogalmazva a kínai katonai kiadások folyamatos növekedése hosszú évek óta összhangban van az ország gazdasági fejlődésével és a növekvő geopolitikai feszültségekkel – ez utóbbihoz bizony az angolszász országok és a régiós szövetségeseik, Japán és Dél-Korea egyik-másik „húzása” is hozzájárult. Hogy mást ne mondjunk, legalább másfél évtizede van már annak, hogy először felvetődött a NATO csendes-óceáni terjeszkedésének ötlete. Ebből egyelőre csak egy összekötőiroda lett Japánban, más, USA vezette regionális együttműködések azonban létrejöttek vagy megerősödtek.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy az Egyesült Államok négyszáz katonai bázist tart fenn vagy ellenőriz a csendes-óceáni térségben. Kis túlzással kínai hajó nem juthat úgy ki a világtengerekre, hogy ne haladna el valamelyik mellett. Persze ezt előszeretettel figyelmen kívül hagyják a nyugati elemzők és politikusok, amikor arról értekeznek, hogy „lám, lám, Kína fegyverkezik, ugye, megmondtuk, hogy ez lesz, mert veszélyes, szóval meg kell állítani”!
