A filmekben a főhőst gyakran akár húsz alkalommal is eltalálják, mégsem hal bele – míg a részéről általában elég egyetlen lövés, hogy az ellenség az örök vadászmezőkre költözzön. Efféle képsorok láttán az ember csak ingatja a fejét, pedig egyáltalán nem légből kapott a sztori. Mármint az a része, hogy valaki akár egy egész sorozatot „bekap” és megmarad, míg a másik „egyből/-től” kiszenved.
Oka ennek az, hogy rendkívül sok múlik azon, hol hatol be a lövedék – slendriánul: golyó – továbbá, azt milyen típusú és milyen kaliberű fegyverből lőtték ki. No, és az sem elhanyagolható, hogy a delikvens mennyi vért vesztett és milyen hamar jut segítséghez. Amolyan ökölszabályként leszögezhető, nem minden találat halálos, de a látszólag kevésbé súlyos is roppant könnyen végzetes lehet.
Természetesen a legnagyobb szerepe a szerencsének van – s erre a világ bármelyik konfliktusa szolgálhat egy seregnyi példával. Sok magyar családban keringenek olyan sztorik, hogy a ködbe vesző felmenőt valamelyik világháborúban a szíve fölött hordott Biblia, a zseben viselt medália, a szerető szülők/barátnő/feleség leveleivel kibélelt tárca mentette meg a sírtól.
A legismertebb ilyen hazai eset egyébként a második világháborúban szolgált Szentpétery Tibor haditudósítóhoz kötődik. Őt egyik alkalommal a fényképezőgépe mentette meg, amikor fölfogta a feléje tartó repeszt. A HM HIM tárlatán szereplő gép ugyan azonnal tönkrement és ő is megsebesült, de Szentpétery mégis túlélte a kéretlen találkozót.
Visszakanyarodva az orosz–ukrán háborúra, a világon jelenleg itt a legnagyobb az esélye annak, hogy „golyót kap az ember”. (Tudjuk, akad még konfliktus sajnos bőven a világban, ám az intenzitás arrafelé a legszörnyűbb.)
Általánosságban leszögezhető, ha az ember főbb szerveit, azaz elsősorban a szívet és az agyat, illetve a verőereket nem éri lövedék (repesz), meglepően jó az egyén túlélés esélye. Még akkor is, ha esetleg szitává lyuggatják valakinek a kéz- vagy lábfejét.
Szomorú hír ugyanakkor, hogy minél szaporább egy lövedék, annál nagyobb területen okozhat bajt. Egy átlagosan, a front mindkét oldalán bevetett 9 milliméteres lövedék durván másfélezer kilométert tesz meg óránként – így talán nem kell bővebben magyarázni, hogy e hatalmas energiát a becsapódáskor automatikusan átadja a testnek. Odabent pedig lökéshullám alakul ki, nagyjából olyformán, mint amikor az ember egy nagy követ a nyugodt vízbe vet. S ez a mindennapokban annyit tesz, hogy a bemeneti pont körüli szövetek és a környező szervek még akkor is látványosan roncsolódhatnak, ha közvetlenül nem éri őket semmiféle találat.
Gyengén, de mégis hasonlítható ez ahhoz, amikor valakit egy „ipari” vízipisztollyal szemen lőnek a rakoncátlan gyerekek a strandon: a látószerve ugyan nem fog kiugrani a helyéről, de a környező világot biztosan nem fogja érzékelni pár óráig-napig.
Külön keserűség, hogy a lövedék odabent nemcsak irányt változtathat, hanem egy halom darabra is szakadhat, melyek egytől-egyig növelik az életveszélyes sérülések kockázatát. A legjobb talán az az opció, ha a golyó nem ér életfontosságú szervet, hanem nyílegyenesen kimegy a túloldalon. Fájni fáj, de legalább megmarad(hat) az ember.
A fejlövés külön eset – s bár olykor azt is túl lehet élni, de azért összességében így sem biztos, hogy a nyomában teljes értékű marad az ember lánya-fia. Nemcsak azért, mert óriási a fertőzésveszély, hanem azért is, mert az agyból kiszedni valamit – nos, az mindennek titulálható, csak egyszerű sebészi beavatkozásnak nem.
A gyomor és a belek sérülésénél amúgy nem a vérzés a legrosszabb hír, hanem a beltartalom megjelenése e rendszeren kívül. Jusson eszünkbe: ha perforál a vakbél, onnan nehéz visszatérni.
Sokak szerint a mellkast vagy a fejet ért lövés jóval brutálisabb, mint egy karba vagy lábba kapott, ám ez nem egészen áll. A végtagjainkban ugyanis nagy erek futnak, amelyek szakadása gyors halálhoz vezethet. Elég csak a felkar, az ágyéktáji külső csípő vagy a kulcscsont alatti útvonalakat említeni, melyek megszakadásába jobb bele sem gondolni.
Mindent összevetve a lövés nyomán a legnagyobb gond általában a vérveszteség – pláne, ha magát a sebzést észre sem veszi az érintett. (Például akkora a harci stressz.) Vélhetően mindenki járt már úgy/látott olyan embert, aki olyformán vérzett, hogy közben nem volt róla tudomása. Az első és legfontosabb lépés tehát ennek blokkolása – s utána jöhet csak az orvos.
Az ukrán és orosz katonák túlélési esélyei amúgy pont olyan számháború tárgyát képezik, mint a kölcsönösen legyilkoltak mutatói. Ami viszont a bekezdésben említett katonaorvosi konferencia alapján leszűrhető, ha nincs egy bajtárs, aki hátratámogat a segélyhelyig, akkor gyakorlatilag sajnos egyre megy, hogy az adott szerencsétlen lábát vagy fejét lőtték el.
