Ahogy a történelem is csupán az emberi elme játéka, úgy a média és ennek szerepe is az a jövőben. Ám Trump újraválasztása ott, ahol az illúziógyártás óhazája található, most igen szórakoztató módon tesz tanúságot az ész és a lélek küzdelméről. A „mértékadó” és „független”, valamint „objektív” sajtó már nem elég, hogy nem független és nem objektív, most már mértékadónak sem tekinthető. Abban az országban, ami a világ popkultúráját meghatározta közel egy évszázadon át, és alapvetően dominálta azt, hogy az emberiség érdemi része mit meg hogyan képzel el, mit tart igényesnek vagy legalább érdekesnek.
A late night showk többségében az elmúlt években rengeteg kevéssé humoros, de legalább nem is hatásos szónoklatot, vicsorogtató monológot adtak elő a házigazdák. Stephen Colbert és Jimmy Kimmel, akiknek régen az volt a feladata, hogy szórakoztassanak, az elmúlt években pont úgy a gyűlöletipar melósai voltak, mint más politikacsinálók. Közben elfelejtettek illúziót kreálni, viszont a rájuk hatással lévőt láthatóan elhitték maguk is. Most pedig még csavartak is ezen, miután ismét jelentkeztek a műsoraikkal a választások után. Ők a kamerába üvöltésig nem jutottak el, mint egyes Harris-szavazók, de Kimmel elejtett pár könnycseppet.
Nem tudom, hogyan sikerült odáig eljutni, hogy az egyik oldalon ők, a másik oldalon Tucker Carlsonok és Joe Roganek álltak be nyíltan egy jelölt mögé. Több mint két évtizeden át rádióztam, és a legfontosabb, amit éppen az amerikaiaktól tanulhattam meg, az az volt, hogy a napi politikának nincs helye a szórakoztatóiparban. Kapásból azért, mert rontja a bizniszt. A dolog megosztó, és aztán nem fogja az embert hallgatni/nézni az, aki másra szavaz. Márpedig a hirdetőnek ők is fontosak, szóval nyíltan, telibe nem állunk oda egyik oldal mellé sem. Ha pedig nem akarod kapásból megfelezni a saját közönségedet, akkor még neked sem áll érdekedben így viselkedni. Közéleti dolgokról beszélgetni fontos, azokban állást foglalni szintén belefér, de azt mondani, hogy az egyik egy csúnya hataloméhes diktátor, a másik viszont nem olyan, mint az egyik, szóval én rá szavazok, azt tilos.
A humorral is hamar megismerkedtem, amikor szöveget, jeleneteket írogattam, egy időben magyarul is jártam stand-upolni. Aztán már csak oroszul, mert Magyarországon valahogy előbb jött el az a jelenség, ami mára elérte az Egyesült Államokat. A közönség egy része ugyanis gyűlölni járt stand-upra. A dominánsokat, a gazdagokat, az erőseket akarták kinevetni. Ezzel kapcsolatban két nagy tévedés van: Az egyik, hogy a humor agresszió, mivel az ember kivillantja a fogait. A másik, hogy annak mindig kárvallottja van, nevezetesen az, akivel szembe helyezkedünk. Régen (valamint a világ egy jelentős részén) a humorral úgy foglalkoznak, hogy az is jól érezze magát, akiről szó van, mert legfeljebb kritizálják és nem bántani akarják. A humor a szórakoztatás egy formája, de még a hétköznapok során is csak egy eszköz a sok közül egy valóban eszes ember fegyvertárában. Ma viszont már az égetés, a roast is napi rutin, ahol szellemesség kevés van, nyílt sértegetés és a főszereplő megalázása a közönség előtt annál inkább. Váratlan, tudom, de ez is Amerikából jött.
A marketing földjén az új idők jele, hogy a mainstream média szerepe elhalványul, akárcsak az alkonynál a nap utolsó fénye. Nekem pedig úgy tűnik, hogy nekik már nincs olyan tablettájuk, amelytől a lenyugvó Napnak is lesz még ereje. Ma az emberek figyelme egyre inkább az alternatív utakra terelődik, ahol nem találni hivatalos pozícióban ülőket, és ahol a valóság keveredik az összeesküvés-elméletekkel és a totális tébollyal is. Ez a folyamat olyan, mintha a Nyugat saját magát száműzné önnön délibábjai közül a sötét digitális középkorba, ahol a közvetlen üzenetek, a nyers szavak és az emberek között meghúzódó szövetek erősítenék meg a kapcsolatokat. Nem bíznak a tudósokban, az orvosokban, a laboratóriumokban, a tudományban sem, mivel azt tapasztalták, hogy sokan közülük eladták magukat gyógyszeripari cégeknek vagy éppen politikusoknak. Hasonlóan kritikusan állnak a különféle környezetvédőkhöz vagy éppen civilszervezetekhez, akik mindenféle szupergazdagok vagy állami kifizetőhelyek szószólói lettek. Az is elég, ha csak száz esetből tíz alkalommal jártak el „megbízásból”, vagy voltak hasznos hülyék, az efféle szervezetek hitelességét örökre tönkre vágták széles tömegek előtt. Ennek pedig beláthatatlan következményei vannak.
A kapuőröket ők maguk bontották le, amikor a közösségi oldalak révén bárkinek szót adtak, hogy akár milliók előtt beszéljenek. Például, rengeteg lett a díványszakértő, akik egymást erősítik és ezért elhiszik, hogy nekik van igazuk. Egymást bíztatják a laposföldesek, az oltástagadók és a chemtrailesek. A másik oldalon pedig pont így bíztatták egymást a Kamala-drukkerek, amikor azt hitték, hogy Trumpnak kevés esélye van. Mindenki, akinek a szavára adtak, ezt kommunikálta, még a közvélemény-kutatók is nagyon szoros eredményeket hoztak ki. Aztán Trump úgy elverte Harrist, hogy új erőt nyert a „nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást” bemondás. Nagyjából hasonló a helyzet Ukrajnával is, hiszen a városi értelmiségiek érdemi része egyszerűen nem tudja szellemileg befogadni azt, hogy már nem Európa a világ közepe, és hogy a világ jelentős része nem viselkedik úgy, ahogy azt a nyugati döntéshozók megkövetelik. Sok, egyébként intelligens emberekből álló tömegek képtelenek megérteni, hogy a világ érdemi részének elege van abból, hogy a saját dominanciáját fenntartani akaró Nyugatot még támogassák is ebben. Ám a legelképesztőbb mégis az, amikor a jogot jól ismerő emberek érvelnek amellett, hogy semmiféle bizalomvesztés vagy bármiféle káros következménye nem lesz annak, hogy a nyugati világban egy másik ország állami vagyonát lefoglalták, annak hozamából az azzal harcoló másik országnak még pénzt is adnak, és a magánszemélyektől lefoglalt ingatlanok, yachtok és miegyebek sem okoztak kárt a nyugati befektéseket illetően a világban. Mindez azért történik, mert ezek az emberek már hisznek, és nem tudnak.
Illúziót gyártani szép dolog, ha pedig az ember szándéka nemes, akkor hasznos is tud lenni. Alapvetően még védelmet is nyújt az ellen, hogy elhiggye mások illúzióit, egyfajta védelmi pajzsot is jelent, ha valaki munkájából és képességeiből adódóan felismeri a hülyítést. A 21. század fátyla alatt valójában ugyanazok a biológiai dolgok kergetik az embereket egy-egy csordába, mint régen. A legkönnyebb közösségépítő elem a félelem. Mindenféle ragadozóktól próbálják így megóvni magukat. Az egyik csorda attól fél, hogy jön egy ember, aki elveszi tőlük a rendszert, ami azt az illúziót keltette bennük, hogy szabadok, míg a másik attól fél, hogy olyan ember kerül hatalomra, aki megtartja és felerősíti azt a rendszert, ami azt az illúziót keltette bennük, hogy abban már nem szabadok. Azt viszont, hogy mi a szabadság, még két csoporton belüli sem tudná megfogalmazni ugyanúgy. Igazságokat keresnek mindkét oldalon, ezért a csoporton belül egymásnak hazudoznak, majd el is hiszik azokat, mint a középkorban. A médiatér pedig, amely hajdan magabiztosan mutatta az irányt, talán már csak egy emlékkép. Ezek a csordák most a saját sivatagjaikban járnak körbe-körbe, és nem is akarnak szóba állni a másikkal, mert félnek attól, hogy azok valóban azok a ragadozók, akiknek egymás közt lefestették azokat.
Az amerikai mainstream médiumok közül több is kihozott anyagot arról, hogy ez az Amerika már nem az az Amerika, amit ők ismertek, az ország megváltozott, ott más emberek élnek, mint akik létezéséről ők tudtak. A gyógyuláshoz vezető út nyilvánvalóan a betegség felismerése, ám a következtéseik alapján sajnos téves diagnózist állítottak fel. A jelöltben, a módszerekben, a stílusban látták a hibát, nem abban, amiben ők már hisznek. Nem értik, hogy amennyiben Trump helyett a republikánusok egy fekete muszlim nőt indítottak volna, aki a családról, a woke és az LMBTQ elutasításáról, az illegális bevándorlók kiebrudalásáról magyarázott volna, mindezt valóságshow-hősi stílusban, nagy dumával és egyszerű kifejezésekkel, akkor reális esélye lett volna nyerni. Az ábrahámi vallások nagy előnye, hogy az alap közös. Persze ehhez nem ártott volna, ha előtte évekig szerepel egy nézett valóságshowban, ahol domináns pozícióban van, és sorra rúgja ki az embereket, akik nem elég jók ahhoz, hogy neki dolgozzanak. Amikor az emberek vezetőt keresnek maguknak, akkor nem a szomszédot szeretnék megválasztani, aki biciklivel jár dolgozni és az egész világot szeretné a keblére ölelni, hirtelen. És kellett hozzá annak az érzete, hogy sokkal drágább lett minden, mint Biden előtt.
Ahogy Kolosi Péter, az RTL programigazgatója mondta nekem tíz éve a Juventus Rádióban, amikor a műsoromban vendégeskedett: Ők szívesen adnának színházközvetítést is főműsoridőben, de hát nem arra van igény. Az emberek többsége nem ésszel szavaz, hanem egy kiszavazó-showra megy el, ahol szimpátia alapján dönt. Ez nem jó, ez nem rossz, ez csak így van. Érzi, hogy kit nem akar a villában látni, és azt is, hogy kit látna szívesebben. A szimpátia viszont nem azt jelenti, hogy olyat keres, akire szívesen rábízná a húszas évei elején járó lányát, hanem olyat keres, aki neki kedves dolgokat mond. Nem igazmondó juhászt keres, nem egy talpig becsületes, erkölcsös embert kíván, hanem valakit, aki megteremti a dominancia illúzióját. Emellett pedig nem azt mondja, ami szerinte helyes, hanem azt mondja, ami a választója szerint helyes. Neki csinálja az országot, nem magának és az ismerősi körének. Legalább látszatra, ha már egyébként nem. Az emberek többsége nem olvas napi 4-6 órában híreket, pláne nem idegen nyelven, és nem tartja „mértékadónak” és „független-objektív sajtónak” azt, amire bizonyos körökben azt mondják. És ha újra meg újra azt tapasztalja, hogy ezeken a felületeken nem a szerinte fontos problémákkal foglalkoznak, hanem mindenféle vélt vagy valós kisebbségekkel, marginális emberi történetekkel és egyéni, unikális tragédiákkal, akkor egy idő után nem lesz kíváncsi rá. Be lehet vinni a tehetségkutatóba az elvált és alkoholista szülők gyerekét, akit még a saját anyja se szoptatott, az iskolában mindig csúfolták, ha valamennyire tud énekelni. De hosszú távon ez kevés lesz. Hosszú távon az lesz sikeres, aki nagyon akar, aki kihasználja a műsor adta lehetőségeket, aki tudja, hogy kit kell felhívni, aki ki akarja tanulni a szórakoztatóiparban az érvényesülés módjait, és ezért átmegy a falon is. Végül az életrevalók győznek mindig, nem azok, akik pozitív diszkriminációban részesülnek előzékenység és érzékenyítés okán. Azért, mert a természetet nem lehet legyőzni.
Trump újraválasztása nem politikai hír, hanem egy egyetemes üzenet arról, hogy a nyilvánosság megváltozott. Ha pedig az amerikai nyilvánosság megváltozott, akkor egyfelől meg fog változni az európai és így a magyar is, másfelől pedig jó esély van arra, hogy az Egyesült Államok elbukta a hagyományos világdominanciáját a tájékoztatásban is. Ezt még nem tudjuk biztosan, ha pedig megtörtént, akkor idő kell ahhoz, hogy egyértelműen bizonyítást nyerjen. Ha nem tekintenek a világban sok helyen megbízható forrásként azokra, akik most leégették magukat az amerikai sajtóban, akkor az egy idő után mindannyiunk számára fel fog tűnni.
Az új dolgok mindig veszélyesek. Az emberek többsége nem azért fél egy elképzelt harmadik típusú találkozástól egy űrlénnyel, mert arra nevelték, hogy félni kell, hanem azért, mert az életösztöne azt súgja, hogy az ismeretlen veszélyes. Kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, és nem biztos, hogy el tud onnan jönni élve. A kiismerhetetlen kor hírnöke a posztoló az X-en. Őt kellene a TIME magazin címlapjára tenni, nem Trumpot és nem is Elon Muskot. Ő a bizonyíték arra, hogy a történelem nem ért véget. Most valami új kezdődik. Ezért óva intenék én mindenkit attól, hogy nagy lendülettel örüljön az újdonságnak. A sötét digitális középkorba taszíthatta a nyugati világot az emberek bizalmatlansága azok felé, akik elfelejtettek illúziót gyártani. És megint hinni fognak az emberek, nem pedig tudni. Mert azok, akiknek tudni kellett volna, eladták magukat, hogy hitet keltsenek, akik pedig hitet keltettek, tudás látszatát akarták kelteni.
A szerző rádiós műsorvezető
