Egykoron a nép hangja a szavazófülke csendjében született meg. Ott, ahol a magányos választó szívének mélyéből fakadó döntése a közjövőt formálta. Ma már e fülke csak emlék: jelképe egy letűnt korszaknak, amikor az általános választójog még nem pusztán színpadi díszlet volt, hanem élő, lüktető meggyőződés.
Mostanra valami megváltozott. A népakarat oltára mögött új megfejtők jelentek meg, akik már nem a zászlót, hanem a jogszabályok árnyékát lengetik a szélben. Bírák, ügyészek, háttérben mozgó tanácsadók és megmagyarázhatatlanul nyilvánosságra kerülő dokumentumok lettek a modern közélet formálói. Titkosszolgálatok tevékenysége mellett a neten pár perc alatt bárki által megvásárolható követők és lájkolók kellenek csak, aztán már kész is van a „választási befolyásolás”. Még az FBI is odabattyog a Facebook tulajdonosához és akkorát odahazudik neki, hogy az illető később egy kijózanodás után nyilvános levélben írja meg menyire csalódott a saját hazájának hatóságaiban, amerikai állampolgárként. Törökországban például simán lehet egy nyugatos, isztambuli polgármesternek annyira rossz napja, hogy vele együtt még száz embert letartóztatnak és teljesen véletlenül még a diplomáját is éppen ekkor vonják vissza, ami pedig alapfeltétel az elnökválasztáson történő induláshoz a török törvények szerint. Ráadásul, ez a választás nem holnap lesz, csak éppen mostanában jelentették volna be évekkel előre a jelölését. Romániában pedig előbb magát a választást állították meg, aztán a legesélyesebb jelöltet is (konkrétan a rendőrök az úton, amikor éppen jelöltetni ment magát), majd még egy jelöltet, aki még ennél a delikvensnél is sokkal vadabb figura volt. Tehát a választás immár látszatra sem aktus, hanem procedúra. Nem önmagáért van, hanem kötelező rendezvény. És mint kötelező rendezvénynek, úgy is kell megtörténnie, hogy valódi hatása ne legyen a jövőre nézvést, hiszen nem azért van. Tehát nem a nép dönt, hanem a forma.
Lehet, hogy sok helyen egyébként is így volt ez, csak mostanra lett ennyire nyilvánvaló, de az eredmény szempontjából ezt fejtegetni igazából mindegy is. Franciaország, a nagy forradalom bölcsője. Mondogatják, hogy így szabadság, meg úgy egyenlőség és amúgy testvériség, aztán ma ott tartanak, hogy a politikai versenytársakat elektronikus bilincsekkel látják el, s ezzel jelzik: a népszerűség veszélyes. A vádirat nem tolvajlást említ, csupán „helytelen költést”. A bíróság maga is elmondta, hogy nem köznapi értelemben loptak, a pénzeket nem magukra költötték, tehát a kasszához nem nyúltak, csak nem úgy használták, ahogy az „előírás” diktálta volna. Francia belügyekre is költöttek belőle, meg belpolitikai célokra, nem csak európaira. Ez mindjárt négy év szabadságvesztést ért, ebből kettőt nyomkövetővel, ami rendkívül sokat mondó jelkép a perpillanat legnépszerűbb francia politikai párt vezetőjének testén. Felőlem kommunista is lehetne, liberális, királyságpárti, zöld vagy a helyi muszlimok pártjának vezetője, ha egyszer apróságért viszik el, amiről még innen is látszik, hogy valójában mi történt. A százezer eurós bírság bagatell, ahhoz képest biztosan, hogy éppen öt esztendőre a politikai élet peremére szorították Le Pent. Ha Macronnal csinálták volna ezt, az is zavarna. De ha Fabien Roussellel, az is. Nem vagyok francia állampolgár szerencsére, ezért valójában nem kellene, hogy ez engem különösebben érdekeljen, ám mivel Franciaországnak van 290 atomtöltete és éppen egy magába roskadó középhatalom a döglődő EU nyugati felén, minden bizonnyal az én életemre is hatással lesz, ha ott kitör a parasztgyalázat. Történelmi ismereteim szerint még a kommün sem hozott ennyire intézményesített, de mégis szimbolikusan pusztító döntést.
De ne higgyük, hogy e jelenség a franszoák olyan sajátossága, mint a büdös sajt. Ez immár világszintű tünet. Az Egyesült Államok, a demokrácia Szabadság-szobra, mára szatirikus önarcképévé vált. Olyan politikai valóságshow pereg ott, amelyben az epizódok tárgyalótermekben játszódnak, és a közvélemény még csak nem is a profi valóságshowhősre figyel, hanem a bűnügyi aktákat és a titkosügynökök nyilvánosságra hozott jelentéseit figyeli arról, hogy mekkora ganaj alakok mókoltak jobbra-balra az elmúlt évtizedekben. És az odáig vezető úton Trumpot az elképzelhető összes ügyben bíróság elé vitték, mindent elkövetve, hogyha büntetéssel nem is, de legalább a renoméjának (ez egy ilyen franciás indíttatású írásom, pardon) a lerontására. Aztán még meg is próbálták ölni, többször is, ebből az egyik alkalommal majdnem sikerült is, a golyó elvitte a fülét és a közvetlen közelében megsebesítve és megölve másokat. Egy ilyen eset még az egyébként magába különösebben nem szerelmes embereket is arra készteti, hogy kiválasztottnak érezzék magukat, akik valamiért túlélték az esetet és innentől megállíthatatlanul mennek előre, hiszen majdnem meghaltak, így már nem félnek semmitől. Rendkívül jó humorérzékkel ugyanolyan beállással és szögben készítette el a hivatalos elnöki portréját Trump, mint ahogyan a rabosításkor lefotózták. Ez a Fehér Ház történetének legerősebb elnöki fotója, világnézettől függetlenül.
Ausztriában hiába nyert a Szabadságpárt, valamiért nem ők kapták a kormányalakítási lehetőséget, Németországban az AfD-t be akarták tiltani (aztán ez szerencsére érdeklődés hiányában elmaradt), de Hollandiában is hiába nyert Geert Wilders, a koalíciós pártok megakadályozták, hogy belőle miniszterelnök legyen, holott a legtöbb holland rá szavazott. Na, hát ennyire szent dolog a nép szava. Romániában, s másutt is úgy tűnik, új protokoll érvényesül: ha valaki túlságosan népszerű, s nem a rendszer gyermeke, el kell őt távolítani a mezőnyből, de még mielőtt a nép esetleg valóban döntene. Ha pedig már döntött, akkor mindent el kell követni azért, hogy nehogy beteljesítse a céljait. A legijesztőbb eredménye ennek, hogy a „független igazságszolgáltatás” lassan a „független-objektív” sajtó mellé kerül, aminek beláthatatlan következményei lesznek mindannyiunk számára, világnézettől függetlenül. Ha általánossá lesz, hogy az emberek többsége nem hisz a bíróságoknak és azt gondolják, hogy a disznófejű nagyurak döntik el, hogy kinek van igaza, akkor onnantól a modern társadalmak össze fognak omlani. Az EU-ban tömegesen fosztották meg az orosz állampolgárokat a lehetőségeiktől, jogaiktól és vagyonuktól, egyszerűen azért, mert páriákat csináltak belőlük. Aztán az orosz állami vagyon tulajdonjogának szentségét is megkérdőjelezi Európa, de még az Egyesült Államokból, a republikánusok közül is hallani olyan hangokat, hogy „ez egy nagyon jó ötlet” és „igen is el kéne venni teljesen, nem csak a hasznát kellene odaadni az ukránoknak”. Arra ki se térek, hogy felnőtt emberek komolyan felvetették, hogy a gázaiakat át kellene telepíteni Szomáliába vagy Ruandába és amikor jöttek a kommentek arról, hogy de hát a nácik is Madagaszkárra akarták telepíteni a zsidókat, akkor valami megtört a két fél kommunikációjában.
Most már olyan alapvető elemei kérdőjeleződnek meg a nyugati világnak, amelyek konkrétan az értelmét jelentették annak, hogy mit jelentett az elmúlt száz év során a Nyugat szó. Az eredmény szempontjából az is mindegy, hogy papíron és jog szerint ezek a dolgok egyébként oldalhelyesek vagy sem. Itt hívnám fel a figyelmet arra is, hogy a Náci Németország törvénykezése szerint valamennyi rémtett törvényileg és betű szerint jogilag rendben volt, mégsem gondolja egyetlen épeszű ember azt, hogy ez valóban így is lenne. Ugyanis a törvények a közhiedelemmel ellentétben nem önmagukért vannak és nem az a feladatuk, hogy körbe álljuk azokat és együtt kézen fogva csodáljuk nagyszerűségüket. A jogállam, amelyet oly’ gyakran szerettek volna elérni Magyarországon is gyerekkorom óta, hitbeli meggyőződés és akkor működik, ha úgy a törvényhozó, mint a törvényt betartató és azt alkalmazó, valamint az egyszerű állampolgár is hisz benne. Ha a hit elillan, akkor az egész nem több, mint egy darab papír. Márpedig ez a sok szellemóriás, aki a „jó ügy” érdekében éppen az alapozásig visszabontja ezt a kócerájt, leszedálja valamennyiünk jövőjét és elvisz minket egy digitális középkorba. A független igazságszolgáltatás, a független-objektív sajtó és más hasonló dolgok mantrája lassan hasonlatossá válik a gyermekkor Mikulásához, akiben minden évben egyre kevésbé hisz a célközönség, s minden évben egyre több bizonyíték szól amellett, hogy a csomag nem tőle jött. A nyugat-európai országokban is csökken az emberek intézményekbe vetett bizalma, ez egy jól dokumentált trend (Eurobarometer, Edelman Trust Index stb.).
Felmerülhet a kérdés, hogy miért foglalkoztat engem egy olyan kérdés, ami rám közvetlenül nem vonatkozik. Erre azt tudom mondani, hogy a pillangóhatás vagy a dominóelv alapján az ilyen hatalmas, történelmi volumenű elmebajok minden élőre vonatkozik, mert általában irtózatos cunami érkeztét jelzik.
Amikor emberek azzal érvelnek, hogy Adolf Hitlert a németek megválasztották (ez egyébként egy részigazság, de nem venném el a Google-kereséstől az erre fogékonyak kedvét), ezért kell megvédeni a népet egy újabb Adolf Hitlertől, akkor valójában magát az általános választójogot és a demokráciát kérdőjelezik meg, aminthogy bevallják, hogy az emberek többsége nem fog okvetlenül helyes döntést hozni, vakon rájuk bízni a dolgokat nem lehet. Mivel ezt a legdemokratikusabb, legemberbarátibb és legliberálisabb emberek teszik, őszinte nevetéssel tudom díjazni öntökönlövésüket.
Mert ha egy választás csak akkor érvényes, ha „jól” döntött a választó, s ha nem – jön a korrekció a jog útján –, akkor a demokrácia szent nevében csendes önkény születik. A magukat okosnak, műveltnek és tájékozottnak tartók önkénye, akik ennek a vélt vagy valós középosztálynak az uralmát akarják elérni, egyfajta szűk értelmiségét, amely jobban tud mindent a lakosság javánál is, mivel szerintük ritka büdös bunkók ők, ezért úgy kell őket cukorral meg szép szavakkal édesgetni. És ha ez az édesgetés eltér attól, amit az illető a valóságban tapasztal, akkor az nem más, mint idegen propaganda vagy külföldi métely eredménye, amit tövestől ki kell tépni. Hiszen fennáll a veszély, hogy a meglévő hétköznapokat ez a sok „ostoba” elrontja, aztán hirtelen más világ jön el. Egyre hangosabban suttogják: a népakarat helyébe a népelhallgattatás lépett. És ha ez így marad, akkor a szavazófülkébe hamarosan már csak meghívóval lehet belépni, előzetes jóváhagyással, „bizalmi” alapon. Esetleg minden olyan embert, aki érdemben változtatna valamit, még azelőtt kidobnak a versenyből, hogy egyáltalán elindult volna.
Ugyanis egy dologban nem hisznek ezek az emberek, mégpedig az egyéni felelősségvállalásban. Ők a kockázatot akarják kiiktatni, nem akarják megadni az esélyét a tragédiának és az újabb katasztrófának, ezért inkább mindent és mindenkit elkergetnek, merő féltésből és jóindulatból. Egyszerűbben: az elit nem hisz az egyéni felelősségvállalásban, ezért el akarja kerülni, hogy a nép „rosszul” döntsön. De ezzel magát a nyugati demokrácia alapját kérdőjelezi meg, vagyis éppen azt bontja le, amit a saját állítása szerint meg akar védeni.
És mégis, a végszó talán mégsem a kétségbeesésé. Mert a történelem tanulsága szerint minden forma, ha kiüresedik, önmaga ellen fordul. A nép, amely ma csalódott, holnap kérdőre vonhat. Van az a guillotinenak csúfolt nyaktiló, azt például ki lehet még tolni a múzeumból, illetve ott van még egy csomó Peugeot, Renault és Citroën, amit eddig még nem sikerült felgyújtani. Ráadásul, a francia hadsereg sem feltétlenül szerelmes a dolgok állásába, erről évek óta sokat írnak francia és angol nyelven, érdemes rákeresni. És hát hol máshol lenne történelmi hagyománya egy új korszak kezdetének Európában, mint Párizsban? Kitaláltak ők már annyifélét! A kommunizmus például francia eredetű szó, ha lett volna Gracchus Babeuftől poszter, Karl Marx hálószobájának falán ott lett volna. Ha nincs Georges Sorel, akkor nem lett volna fasizmus, Charles Maurras pedig az antiszemitizmus és az elitellenesség kezdőrúgását adta meg. Szóval, ahogy a dolgok állnak, minden esély megvan arra, hogy a franciák megint feltaláljanak valami -izmust, miután a liberalizmus megadta magát. Azért is meghal majd bizonyára sokmillió ember és lesz egy csomó szerencsétlen, aki majd vakon követi az aktuális megfejtőt, úgy, akár egy bárány. Mint mindig, újra meg újra.
Volt az a nagy európai megfejtés, hogy a hatalom forrása a nép. Ja, ha cirkuszt meg kenyeret adsz neki, akkor igen.
A szerző rádiós műsorvezető
