Azzal kellett kezdenem egy (nyilvános) beszélgetést: olyan jó, hogy találkozások olykor annyira örömteliek lehetnek. Igen, mert az volt (újra) találkozni és beszélgetni a régi nagy Chrudinák-féle Panoráma egyik meghatározó alakjával, azzal a Járai Judittal, aki washingtoni különtudósítóként több mint egy évtizedet töltött az Egyesült Államokban – és akinek ezen évek tapasztalatait összegző könyve az Idő-Jel Kiadó gondozásában nemrég Elszállt a fehér madár? címmel jelent meg. Olyan, a legvéresebben aktuális, lét- és sorsmeghatározó tanulságokkal, amelyekre, bizton kijelenthetjük, nemhogy ajánlatos, de kifejezetten kötelező figyelni. Méghozzá nagyon. Merthogy a mi nemzeti létünket érintik. Alapjaiban.
Amerika jó és rossz között – ez a cím eredetileg egy Amerikán élt, szegedi származású és kötődésű filozófus professzor, a texasi Houstonban dolgozó Pető Ferenc (1912–2008) nevéhez fűződik (az ő könyvét a Püski Kiadó még 2001-ben jelentette meg) – és pompásan kifejezi az alapállapotot, ha úgy tetszik, a kiinduló- és végpontot. Mindazt, amelyről Járai Judittal olyan jót lehetett beszélgetni. Úgy, hogy az embernek az egész közép-európai, évtizedeken át szovjet hódoltságban élő népesség gyötrelme, nyomorúsága is eszébe juthatott – annak minden, máig borotvaélesen ható következményével együtt.
Hogy az Egyesült Államokat a magyar köztudat (közszellem, közízlés, kollektív, össznépi reflexek és lelkiállapotok együttese) ma már majdnem annyira utálja, mint annak idején a Szovjetuniót – hosszú és kacskaringós úttörténete van. Amelynek genezisét egy másik, Amerikában élt magyar filozófus – a legújabb kor egyik legragyogóbb magyar elméje, Molnár Tamás fogalmazta meg legtalálóbban: „Szerettük Reagant, szerettük Amerikát. Jelentett mindez valamit. A szembenállást. Az igazságot. A kegyetlen brutalitás ellenszerét. Az élet igazságát, a mítoszt, a kitörölhetetlent. A vágyódást, a szellem szabad erejét. Jó volt, hogy ott állt mögöttünk, szerettük őt. Szerettük az elérhetetlen örök nőt.”
Igen, az volt, elérhetetlen, sóvárogva vágyott örök nő – Amerika legszebb asszonya maga Amerika volt, Járai Judit ugyanúgy tudja ezt, mint régi külvárosi haverjaim ott, Szeged Rókus nevű egykori Angyalföldjén, a rágógumival és a farmerrel, a blueszal és a hippik San Fransiscójával – és Kerouackal voltunk úton, Updike elhagyott farmja, Edgar Allan Poe hollója meg O’Neill jegese együtt érkezett Dos Passos elkallódott ifjúságával meg James Jones whiskyt vedelő Prewitjával meg Wardenével, Whitman fűszálai között. És mind a többi: Kennedy mosolya és Jack Nicholson vagány mozdulatai, Marylin Monroe föllibbenő szoknyája és Coppola amerikai–olasz gengszterei. Tényleg „szerettünk, Amerika. Őszintén. Sosem jártunk földeden, de szerettünk. Amikor bevonszolt a rendőr, belevágott hosszú hajunkba. Amikor levágatták velünk kopott farmerünk zsebéről az amerikai lobogót. A szabadság csöppnyi zászlaját. Amikor jegyzőkönyveztek. Amikor ütöttek. Amikor véresre vertek. Amikor kiálltunk melletted. (…) Akkor velünk voltál. Akkor azt hittük, ez a valóság. Akkor harcoltunk érted. De ma látjuk, hogy mindez csak álom volt.”
Ami ezután, az utóbbi három-négy évtizedben, az ébredés után következett – nagyjából Mark Palmertől David Pressmanig –, a legjobb indulattal szólva is kettős megítélést, erőteljesen ambivalens összképet, ellentmondásos, valóban jó és rossz között őrlődő-hányódó, hitek és tévhitek hálójában gyötrődő Amerikát mutatnak. (A legjobb esetben, a legmegengedőbben, legkíméletesebben szólva is.) A kóros „amcsidemokrácia-exportban” szenvedő, a nagyhatalmi gőg és arrogancia undorító hálójában vergődő Amerikát, amely – Járai Judit szavaival – „éppen széthullani látszik”, és amelynek „van egy szemmel láthatóan beteg, szellemi képességeinek már nem teljesen birtokában lévő elnöke és hozzá egy rossz kormánya”.
Judit könyvében idézi Carlo Maria Vigano érseknek, a Szentszék volt washingtoni nagykövetének Donald Trumphoz intézett nyílt levelét, amelyben azt írja, hogy mostanában a jó és a gonosz örök harca mutatkozik meg nyíltan Amerikában, két realitás küzd egymással: az isteni és a sátáni… Ám Járai Judit a beszélgetés során mondott mást is: hosszan és igen meggyőző szuggesztivitással mesélt arról, mennyire dolgos, vallásos, haza- és családszerető emberek hazája is ez a rendkívül sokszínű óriásország és még mindig, ma sem a keleti part globalista, utálnivaló Amerikája jelenti elsősorban Amerikát: Texas, Kansas, Nebraska vagy éppen Florida, az ország belseje és „túlsó oldala” egészen más szellemiséget, alapállást, politikát és törvénykezést tartalmaz.
És ugyan tény, hogy az amerikai ember – ama bizonyos átlag amerikai – nagyjából egy (talán) nagycsoportos óvodás és egy ábrándos lelkű, világtól elzárt vénkisasszony érettségének és tapasztalati szintjének nívóján álló, enyhén szólva infantilis, a totális meghülyítettségre ijesztően hajlamos és rémisztően, hihetetlenül tájékozatlan, ostoba emberi lény benyomását kelti – mégis igaza volt Lovas Istvánnak, aki 2001. szeptember 11. után néhány héttel azt fejtegette e sorok írójának, mennyire jó emberek is az amerikaiak – jámbor, de roppant jó szándékú, igaz, naiv, de segítőkész, kedves népek, akikre nem is igen lehet haragudni… Ráadásul a nemrégiben éppen Budapesten Tucker Carlson által is kifejtett evidenciák, például hogy a különféle összefonódások és politikai machinációk miatt a klasszikus angolszász politikai kétpártrendszer az Egyesült Államokban voltaképpen és valójában egyféle egypártrendszer vagy hogy a Trump-ellenes, kiválóan gerjesztett hisztéria mögött a háttérben mi minden is húzódik meg – jó adag ellensúlyt kaphat, ha alig egy évvel az elnökválasztás előtt arra gondolunk, mi történik majd, mikor a másik Amerika halkabb, rejtettebb, de nagyon is létező világa is megmozdul….
A felismerés, a megértés örök szabadsága, a dolgok differenciáltságának, összetettségének tudomásul vétele, lássuk be, nagyon is felszabadítólag hathat az emberre. Nekünk itt, Közép-Európában, Amerika nosztalgikus és baljós kísérteteinek árnyékában erre körülbelül úgy és annyira van szükségünk, mint a lélegzetvételre. És a Chrudinák-féle Panoráma nagyszerű iskoláját kijárt Járai Judit ezért tudta oly megnyugtatóan megértetni velünk, milyen jó, ha a találkozások annyira örömteliek lehetnek.
A szerző író
