Mi volt ennek a csúcstalálkozónak az igazi tétje? Mindenki Ukrajnáról és az orosz fenyegetésről beszélt, na és persze arról, hogy Moszkvát le kell győzni. A kérdés az, hogy hogyan azok után, hogy az Egyesült Államok alaposan csökkentette, illetve meg is szüntette a Kijevnek eddig küldött támogatásokat. Valójában azonban Európa gyengeségéről van szó, mert Ukrajna csak egy eszköz azok számára, akik a háborút folytatni akarják. Az európai politikai elit, a nyolcvan éve tartó béke és a harmincöt évvel ezelőtt megszűnt hidegháború okán elkényelmesedett, most pedig gazdasági és katonai gyengeséget megpróbálja egy erős kontinens képére formálni.
Ez így persze a dolgok leegyszerűsítése, de a lényeg még is az, hogy az Európai Unió ma már globálisan nem jelentős tényező.
Jó példa erre, hogy Rijadban minap az amerikai és az orosz delegáció egymás között egyeztetett Ukrajna ügyében, Brüsszelnek pedig nem osztottak lapot. Sőt, még Ukrajna sem képviseltethette magát a tárgyalóasztalnál.
Európa válaszút előtt áll, „fegyverkezz fel és vezess, különben azt kockáztatod, hogy teljesen jelentéktelenné válsz.” Talán ez lehet a mottója a mostani uniós vezetőségnek.
„Európa egyre inkább egyedül találja magát a nemzetközi színtéren. Lassan, de összetéveszthetetlenül alkalmazkodik egy olyan globális környezethez, amelyben alapvető értékei és érdekei ma már megkérdőjeleződnek” – állítja tanulmányában Manuel Muniz, a madridi Az IE Egyetem nemzetközi kapcsolatok gyakorlatának professzora.
Ha mindezt le akarjuk kevésbé tudományos nyelvre fordítani, akkor azt kell mondanunk, hogy a globalizmus, és a patriotizmus küzdelméről van szó. Pillanatnyilag úgy néz ki a helyzet, hogy az EU-t éppen azok az erők irányítják, amelyek a kontinenst a globális politika perifériájára juttatták. Rá akarják erőltetni a tagállamokra a migránsok tömegeinek beengedését, a gender őrületet, a gazdaság kizöldítésének programját, amely recessziót okoz, lásd Németországot.
Amióta Donald Trump visszatért a Fehér Házba egy sor olyan intézkedést hozott, amelyek együttesen a nemzetközi balliberális rend szándékos megtörését célozta. Mindez az Amerika és Európa külpolitika közötti növekvő eltéréssel jár.
Ma nehéz olyan jelentős nemzetközi kérdést találni, ahol az európai és az amerikai prioritások egybeesnének.
A legjobb példa erre az ukrajnai háború, ahol az USA békét, az EU pedig a harcok folytatását akarja.
Így aztán ne csodálkozzunk azon, hogy az Egyesült Államok Ukrajna ügyében béketárgyalásokat kezdeményezett Oroszországgal anélkül, hogy egyeztetett volna európai szövetségeseivel.Az ukrajnai konfliktus vitathatatlanul a legjelentősebb következményekkel járó biztonsági válság Európa hidegháború utáni történetében.
Ez a valóság jött szembe most az EU-val, amelynek most egy sürgősen megválaszolandó kérdéssel kell szembenéznie.Milyen kül- és biztonságpolitikára van szüksége ebben a helyzetben?Mario Draghi, aki Olaszország miniszterelnöki és az Európai Központi Bank elnöki posztját is betöltötte, kijelentette:Csak egy elfogadható válasz van a feltett kérdésre, a további integráció és az egységes, koherens és befolyásos Európai Unió külpolitikájának kialakítása. Majd így folytatta: Ebben az ellenségesebb világban Európának egységet kell mutatnia, ennek eléréséhez szükség lesz a belső megosztottság áthidalására.
Talán nem is lepődünk meg azon, hogy az EU egyik ikonikus politikusa az európai külpolitikai krízishelyzetet is arra akarja kihasználni, hogy Brüsszel még több hatalmat kapjon a tagállamok szuverenitásának rovására, és adjon még egy lökést az uniós központosítási elképzeléseknek.
Vagyis Draghi egyszerűen nem tűrné a „sorból való kilógást”, például azt a politikát, amit Magyarország is követ, vagyis a harcok folytatása helyett a béke megteremtését.
Viszont, Európának szembe kell nézni azzal, hogy az a korszak, amelyben katonailag számíthatott azEgyesült Államokra, véget ért. Donald Trump alaposan megkérdőjelezte a NATO iránti elkötelezettségét. Már az is felmerült, hogy Washington faképnél hagyja a nyugati védelmi rendszert. Talán ez túl drámai lépés lenne, de az óceán túloldalán konkrétan arról beszélnek, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően, a NATO-erők főparancsnoka ne amerikai, hanem brit vagy francia tábornok legyen.
Közvetett módon ez azt is jelentené, hogy az ukrajnai háborúban az Egyesült Államok nem vállalna katonai szerepet, a felelősséget európai szövetségeseire tolná át. De nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy Amerika kivonná csapatait Európából, szövetségesei saját védelmüket oldják meg maguk.
Nyilvánvaló, hogy ezeket a feladatokat Európa egyedül nem lenne képes megoldani. Az Európai Unió többek között azért alakult meg, hogy a kontinens országai között – akkor ezen értsük Nyugat Európát – egy újabb háború kirobbantását megakadályozza.
Arra nem volt felkészülve, hogy egy keleten zajló konfliktust kezelni tudjon.
Mindennek az lett a következménye, hogy bár az EU 450 millió polgárával a világ egyik legnagyobb hatalmi tömbje, kollektív GDP-je a második az Egyesült Államok után és körülbelül tízszerese Oroszországénak, nem volt képes gazdaságát és erőforrásait átfordítani, hogy geopolitikai hatalommá váljon, amely önmagában szembeszállhatna Oroszországgal.
Európa magára maradt.
