A történelemben, de az egyéni életben is, vissza nem térő időablakok nyílnak ki bizonyos cselekvések megtételére, amelyeket elszalasztás esetén lehet, hogy soha többet nem lehet pótolni. Én geopolitika területén ilyen időablaknak látom a következő két évet, amikor Donald Trumpnak mind a kongresszusban, mind a szenátusban, sőt a legfelsőbb bíróságon is többsége lesz, tehát ez az az idő, amit ki kell használni arra, hogy döntő változások következzenek be a legfőbb ellenfél, a mélyállammal szembeni pozíciókban.
A „mélyállam” ködös fogalom, mert nem lehet egy emberre vagy egy szervezetre rámutatni. Valójában uralkodó ideológiákról, koncentrálódott pénzügyi hatalomról és különböző intézmények hálózatáról van szó, amelyeket összetart a közösen vallott ideológia, a néhány tehetősebb forrásból származó finanszírozás és – talán leginkább – a másokon való uralkodás, a saját ideológia másokra való rákényszerítésének vágya. Sokan, szerintem tévesen, anyagi érdekekkel akarnak minden cselekvést magyarázni, nekem tapasztalatom is, meggyőződésem is, hogy az anyagi érdekeknél fontosabb az ideológia és az uralomvágy. Ikonikus példám, hogy amikor a holland EP-képviselő, Sargentini kezdeményezésére az Európai Parlament egy Magyarországot elmarasztaló határozatot hozott, a hölgy örömében elsírta magát. Ugyanez a mechanizmus működik a mélyállam szintjén is.
Az mélyállam, az én meghatározásom szerint euroatlanti háttérhatalom, ideológiája a Frankfurti Iskola, majd Karl Popper tanításaira vezethető vissza, hogy az előbbi megkérdőjelezte a hagyományos értékrendet, erre épülnek a jelenleg uralkodó woke, LMBTQ és hasonló ideológiák, az utóbbi pedig a nyílt társadalom meghirdetésével egy olyan államszerveződést kíván létrehozni, amelyben a többségi társadalom tagjai között nincs semmilyen (vallási vagy nemzetiségi) összetartó erő. Popper szerint nemzeti állam elve mítosz csupán, irracionális, romantikus és utópikus álom, és a nacionalizmus elkerülhetetlen következménye a náci rasszizmus. Popper következtetése érthető, az említett ideológiák kifejlesztői mind a nácizmus üldözöttei közül kerültek ki.
Ezek az ideológiák a hatvanas években még csak az európai, vagy amerikai társadalmak perifériáján léteztek és például olyan formában jelentek meg, mint az 1968-as párizsi diáklázadás, az elmúlt ötven évben azonban a német szélsőbalos diákvezér Rudi Dutschke útmutatása, a „hosszú menetelés az intézményekbe” során valóban elfoglalták az európai és amerikai intézményeket, különösen az egyetemeket, de politikai szféra meghatározó posztjait is. Közismert példájuk, Joschka Fischer, aki német külügyminiszter lett, Daniel Cohn-Bendit, aki 1968-as diákvezérből az Európai Parlament zöldfrakciójának vezetőjévé vált, vagy José Manuel Barroso, aki egy időben az Európai Bizottság elnöke volt.
Ugyanebben az időben – az 1990-es évek neoliberális fordulata eredményeként – egy korábban soha nem látott vagyoni koncentráció ment végbe mind az ipar, mind a pénztőke, mind a média területén. Ez a koncentráció lehetővé teszi, hogy viszonylag szűk csoportok kezében legyen, az elsősorban pénzeszközök révén megvalósuló irányítás. Egy, a zürichi egyetemen végzett kutatás szerint a világot uraló multinacionális cégek mintegy felét mindössze néhány tucat központ ellenőrzi, s ezek túlnyomórészt a pénzügyi szektorba tartoznak, mint például a Goldman Sachs, a JP Morgan, a Morgan Stanley, a Credit Suisse és most már a Black Rockot is közéjük sorolhatjuk. Hasonló a koncentráció a médiában is. Az euroatlanti világ médiája gyakorlatilag egy tucat kézben összpontosul, amelyek ráadásul értékrendjükben semmiben sem különböznek, ezért lehet szinte minden nyugati lapban ugyanarról ugyanazt olvasni.
A két folyamat, tehát az intézmények szélsőséges ideológiák általi elfoglalása és az említett tőkekoncentráció, hozta létre azt az elvi és anyagi hátteret, amelynek segítségével az említett háttérhatalom uralkodni tud az euroatlanti térség felett.
A helyzet megváltoztatása nem könnyű, mert évtizedek során kialakult, egységbe forrt és megkeményedett rendszert kell fellazítani. Én e téren az ismert kínai közmondásból indulnék ki, abból, hogy ha a tigrist le akarjuk győzni, akkor előbb elméletben kell legyőzni, ami a jelen esetben annyit jelent, hogy az euroatlanti háttérhatalom narratíváival (világképével) szemben fel kell állítani a sajátjainkat és azt minél szélesebb rétegekhez eljuttatni az Atlanti óceán mindkét felén.
Az egyik ilyen narratíva, hogy a nemzetállami szuverenitás, a nemzeti érdekek képviselete óhatatlanul nacionalizmushoz, háborúkhoz, fasizmushoz, antiszemitizmushoz vezet, ami egyenes út egy újabb holokauszt felé. Donald Trumpot például gyakran vádolják fasizmussal és hasonlítják Hitlerhez. A valóságban a háborúk okai nem a nemzetállamok, hiszen háborúk a vesztfáliai békeszerződés (ettől számítják az európai nemzetállamok kialakulását) előtt is voltak bőséggel, és például a második világháború utáni háborúk zöme sem nemzetállami, hanem nagyhatalmi, birodalmi összecsapásokhoz kapcsolódnak. Ami pedig az antiszemitizmust illeti, az már az ókorban megjelent Babilóniában, Egyiptomban és a Római Birodalomban. Az viszont kétségtelenül igaz, hogy az euroatlanti háttérhatalom terjeszkedésének egyetlen hatásos akadálya a nemzetállam, így érthető a nemzetállamok irányába megnyilvánuló ellenszenv.
Egy másik ilyen narratíva, hogy Oroszország fenyegeti Európát. Ebben az esetben is a valóság az, hogy nem Oroszország terjeszkedett a nyugat felé, hanem a NATO kelet felé, méghozzá annak ellenére, hogy a német újraegyesítéskor Gorbacsovnak megígérték, hogy egy centit sem fognak. A NATO terjeszkedése ellen Oroszország mindvégig tiltakozott, amit a Nyugat, tulajdonképpen az euroatlanti háttérhatalom, elutasított. Az utolsó csepp a pohárban Ukrajna NATO-tagsága volt, amelyet a háttérhatalom, az ukrán szélsőjobboldallal összefogva (lásd a Majdan téri puccsot) kívánt végrehajtani. Ekkor mondták az oroszok, hogy tovább már nem tudnak hátrálni. A kérdés megítéléséhez érdemes elővenni az amerikai szenátusban, 1997-ben a NATO kiterjesztéséről szóló vita pró és kontra érveit. (Lásd: Lóránt Károly, Nagy hatalmi játszmák – Geopolitikai elméletektől az ukrajnai háborúig, Kairosz, 2024)
Még számos ilyen narratívát lehet találni, amelyek célja az euroatlanti háttérhatalom pozícióinak erősítése és kiterjesztése. A nemzetállami érdekek védelemében ezekkel kell felvenni a harcot, mindenekelőtt úgy, hogy a valóságos tényekről szóló információkat eljuttatjuk a szélesebb társadalmi rétegekhez. Ehhez például a valamikori Szabad Európa rádióhoz hasonlóan szükség lenne egy „Nemzetek Európája” rádió és tévécsatornára, amely a valós európai értékek, az európai tradíciók terjesztése érdekében fejtené ki a tevékenységét, és egy olyan kiadói és könyvterjesztői hálózatra, amely az ugyanilyen tartalmú tudásanyagot terjesztené.
Minden a társadalom informáltságán múlik. Ma az átlagpolgár nem tudja úgy bekapcsolni a rádióját, nézni a tévéjét, olvasni az újságját vagy bemenni egy könyvesboltba, hogy ne a háttérhatalom véleményével találkozna. Ezen kell a következő két évben úgy változtatni, hogy az visszafordíthatatlan legyen.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója