Amikor angolul kezdtem tanulni, az 1960-as években volt egy tankönyvünk, benne egy olvasmány az amerikai demokráciáról. Az elbeszélés lényege az volt, hogy a választásokon az amerikai emberek két táborra oszlanak, de amikor megválasztják az új elnököt, akkor az egész amerikai társadalom egyesül a megválasztott új elnök mögött. Nem tudom, hogy abban az időben így volt-e, de könnyen el tudom képzelni, hogy az olvasmány némileg idealizálta az amerikai politikai viszonyokat. Most pedig egyértelmű, hogy az amerikai társadalom a választások után is teljesen megosztott maradt.
A társadalom ilyenfajta megosztottsága minden bizonnyal csak visszatükrözi a vezető elit megosztottságát. Az amerikai politikai változások megértése és előrejelzése érdekében a külvilágnak és ezek között nekünk magyaroknak is fontos lenne tudni, hogy az amerikai elitben milyen áramlatok vannak, ezek milyen kapcsolati tőkével rendelkeznek és ezek alapján mi várható a világ és ezen belül Európa és hazánk külső adottságait elég jelentősen befolyásoló amerikai külpolitikában.
De még mielőtt az amerikai elit elemzéséhez kezdenénk érdemes egy pillantást vetni Amerika etnikai megosztottságára, amelyet az amerikai statisztika nyolc fő csoportra bont, ezen belül azonban csak négy csoportnak van jelentősége a fehéreknek, a latinoknak, a feketéknek és az ázsiaiaknak, akik a 2021-es becslés szerint rendre 59, 19, 13 és 6 százalékát teszik ki az amerikai népességnek. A fehérek aránya az elmúlt évtizedben évente egy százalékponttal csökkent. 1990-el összehasonlítva a fehér népesség 2020-ban 3,4 százalékkal volt magasabb, míg a fekete lakosság növekedése 16, a latinok pedig 57 százalékos volt. E tendenciák szerint az Egyesült Államok népességének történelmileg gerincét adó európai bevándorlók hamarosan kisebbségbe kerülnek, ami minden bizonnyal kihatással lesz az Egyesült Államok gazdasági teljesítményére és külpolitikájára. Zbigniew Brzezinski a Nagy Sakktábla című könyvében külön kitér erre a fejleményre mondván: „Ahogy Amerika egyre inkább multikulturális társadalommá válik, egyre nehezebb lesz konszenzust kialakítani a külpolitikai kérdésekben, kivéve, ha valóban masszív és széles körben érzékelt közvetlen külső fenyegetésről van szó.”
A közvélemény kutatások már a könyv írásakor, tehát mintegy harminc évvel ezelőtt azt mutatták, hogy az amerikaiaknak csak egy elenyésző kisebbsége (13 százalék) támogatja azt a felvetést, hogy „mint az egyetlen megmaradt szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak továbbra is a világ első számú vezetőjének kell lennie a nemzetközi problémák megoldásában”. A túlnyomó többség (74 százalék) inkább azt szeretné, ha Amerika „méltányos részt vállalna a nemzetközi problémák más országokkal közös megoldásából”. Ezekből az arányokból világosan látszik, hogy amerikai hegemónia iránt inkább elkötelezett angolszász eredetű népesség arányának csökkenésével az amerikai társadalom egyre kevésbé fog intervencionalista politikákat támogatni.
Természetesen az egy dolog, hogy a lakosság mit támogat és az egy másik, hogy a döntéseket ténylegesen befolyásoló elit mit tesz. A magyar és az európai gyakorlatból is bőven lehet példákat felhozni arra, hogy a megválasztott politikusok nem azt teszik, mint amiért megválasztották őket, ezt már egy 1999-es Gallup közvélemény-kutatás kimutatta méghozzá a fejlett európai demokráciáknak nevezett országokra vonatkozóan.
Az amerikai történelemben a külpolitikát illetően hosszú távon két irányzat volt megfigyelhető az egyik, amelyik távol akarta tartani Amerikát a világ ügyeitől, ez volt az izolacionista áramlat, a másik pedig a külső beavatkozásokat támogató, intervencionalista irányzat
Kezdetben George Washington nézetei alapján a frissen létrejött Egyesült Államok elsősorban magával volt elfoglalva, a 19. század nagy részében még folytak az indiánháborúk, vagyis az indián földek megszerzése, ám 1823-ban már elég erősnek érezte magát, hogy az európaiakat kitiltsa az amerikai földrészről (Monroe-elv), majd a század közepén a Mexikóval folytatott háborúban megszerezte Texast és Kaliforniát. Az Egyesült Államok világpolitikai szereplővé azonban csak az 1898-as spanyol–amerikai háború után vált, amikor a spanyolokat legyőzve megszerezte Spanyolország utolsó jelentős tengerentúli gyarmatait, Kubát, a Fülöp-szigeteket, Puerto Ricót és Guam szigetét. Eközben az angolszász geopolitikusok Alfred Mahan és Halford Mackinder elméletileg is meglapozták Amerika tengeri hatalmának kiépítését az eurázsiai földrész körül.
Az Egyesült Államok első ízben az első világháború során lépett be egy nagyobb háborúba Amerikán kívül, és miután a többi háborúzó fél kimerítette gazdasági erőforrásait az Egyesült Királyság korábbi szerepét átvéve globális hatalommá vált. A háborúban kifáradt amerikai társadalomban azonban egyfajta nosztalgia alakult ki a háború előtti izolacionizmus iránt, úgyhogy Franklin D. Rooseveltnek elég nehéz volt rávenni az amerikaiakat, hogy ismét háborúzzanak, de ebben Japán – a Pearl Harbour ellen indított támadásával – sokat segített.
A második világháborút rövidesen a NATO megalapítása és a hidegháború követte, amelyben enyhülést – Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó aktív szerepével – a Nixon-kormány hozott. Amerika befejezte a vietnami háborút és a Szovjetunióval is sorozatosan születtek a bizalomerősítő megállapodások (SALT-I és SALT-II). Ez az enyhülő periódus addig tartott, míg az Amerikában megerősödött intervencionalista erők, megszegve a korábban Gorbacsovnak tett ígéret, megkezdték a NATO keleti terjeszkedését.
A NATO bővítéséről az amerikai szenátusban 1997. október–novemberében lezajlott vita jegyzőkönyveiből világosan (név szerint) kirajzolódik, hogy kik voltak azok a szenátorok, kormányzati képviselők és politikai szakértők, akik a NATO kibővítése, illetve az Oroszországgal való jó viszony fenntartása érdekében, a NATO terjeszkedése ellen foglaltak állást.
Legújabban Obama és Trump elnökségével kapcsolatban sokan felvetik, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában megint egy neo-izolacionista irányzat kerekedett felül, amelyet megszakított a Biden-adminisztráció külpolitikája, amelynek ragaszkodása Ukrajna NATO-tagságához az orosz–ukrán háború kitöréséhez vezetett.
Megítélésem szerint azonban mára már nem érvényes a korábbi kétszereplős amerikai külpolitikai modell (izolacionisták és intervencionisták), hanem belépett egy harmadik szereplő, egy, az amerikai és európai demokratikusan megválasztott politikusok felett álló nemzetközi hálózat, a mélyállam vagy euro-atlanti háttérhatalom. Ma már nem feltétlenül a megválasztott politikusok irányítják akár Amerika akár Európa bel- és külpolitikáját, hanem egy demokratikusan nem ellenőrizhető és személyében nehezen definiálható hatalmi struktúra.
A további cikkekben, egy rövid sorozat keretében, ezekről a szereplőkről kívánok részletesebb képet adni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
