Természetes szövetségesek
Donald Trump már első ciklusa során is gyanakvással figyelte az Európai Uniót. A GDPR-ra, vagyis az EU által 2018-ban bevezetett adatvédelmi rendeletre külső korlátozásként tekintett, amely akadályozza az amerikai techcégek működését Európában. A Trump-adminisztráció szerint az ilyen típusú szabályozás lényegében „technológiai vám”, amellyel az unió valójában nem a felhasználókat védi, hanem korlátozni akarja a hozzáférést a piacaihoz.
Az új ciklusban ez a retorika erősödni látszik. Trump a vámháború kapcsán többször utalt arra, hogy az USA barátai azok, akik az amerikai érdekekhez igazítják saját szabályozásukat – mindenki más ellenség. Ez a megközelítés közvetlen kihívást jelent az EU szuverenitás-felfogására nézve.
Trump a kampánya során több alkalommal hangoztatta: az USA-nak világelsőnek kell lennie az MI-fejlesztésben, ellenkező esetben Kína uralja majd a jövőt. Az állami támogatás, az innováció-vezérelt adópolitika, valamint az MI-fejlesztések deregulációja a központi elemévé vált az új kormányzati stratégiának. Az első állami pályázati csomag, a StarGate Initiative 2025 februárjában jelent meg, márciusban pedig bejelentették az amerikai MI-kutatás „nemzetbiztonsági szintű” védelmét.
Ez a környezet nemhogy eltávolítja, hanem közelebb hozza egymáshoz a techgurukat és az államot. Az amerikai MI-fejlesztés ugyanis nem csak gazdasági, hanem geopolitikai projekt is lett. Ez az új „digitális hadigazdálkodás” logikája szerint minden eszközt és partnert mozgósítani kell a hegemónia fenntartásáért.
Technofeudalizmus és hegemónia
A folyamat mélyebb gazdaságelméleti értelmezést Yanis Varoufakis, volt görög pénzügyminiszter adja, aki 2023-as könyvében (Technofeudalism: What Killed Capitalism?) vezette be a technofeudalizmus fogalmát. Varoufakis szerint a kapitalizmus lényegi jegye az volt, hogy a profit a piacgazdaság versenyéből származott, áruk termelésén és adásvételén keresztül.
A big tech világa viszont már nem árukat termel, hanem digitális infrastruktúrát bocsát használatba, amelyen keresztül a felhasználók és vállalkozások kommunikálnak, termelnek, fogyasztanak – és termelik az adatokat, amelyek önmagukban képezik az új tőkét.
A Facebook, az Amazon, a Google nem profitért versenyeznek a piacon, hanem digitális hübérbirtokot működtetnek. A hirdetők, eladók és tartalomgyártók csak akkor érik el a saját közönségüket, ha „megfizetik a belépési jogot” a platform urainak. Ez már nem klasszikus piac, hanem adathozzáférésért szedett bérleti díj. A felhasználók viszont nem árukat fogyasztanak, hanem ingyenesnek tűnő szolgáltatásokat, amelyek valójában az ő figyelmüket és adataikat monetizálják.
Ezzel Varoufakis nem azt állítja, hogy a kapitalizmus teljesen eltűnt volna. Gyárak, logisztika, termelővállalatok továbbra is működnek. De ezek egyre inkább alárendelődnek a platformtulajdonosoknak: az adatokat ők birtokolják, a keresletgenerálás eszközei náluk vannak, a hirdetési piacot ők uralják. Egy autógyár már nemcsak motorokat fejleszt, hanem MI-alapú fogyasztói elemzéseket vásárol és felhőalapú rendszereken keresztül működik.
Hűbérurak, vazallusok és jobbágyok
A platformok nem a nyereség maximalizálására törekednek a klasszikus értelemben. Sokszor veszteséggel működnek, miközben birodalomszerű erőforráshoz férnek hozzá. A befektetők ugyanis nem a pillanatnyi profit, hanem az adatbirtoklás és jövőbeli piaci dominancia alapján értékelik őket – a működésük és fejlődésük jelentős mértékben a spekulatív tőke (tőzsdei manőverek és kockázati tőkebefektetők stb.) felhasználásával valósul meg.
Az üzleti modelljük lényege pedig az, hogy kisajátítsák az információs infrastruktúrát, és később bármilyen gazdasági tevékenységet (hirdetési felületek, tartalommegosztás stb.) ezen a rendszeren keresztül kényszerítsenek át. Az adat tehát nem csupán eszköz, hanem maga a hatalom. Így a techguruk nem piacot akarnak, hanem szabályokat alkotni, vagy legalábbis kivételt kapni minden szabály alól.
A rendszer veszélye, hogy miközben demokratikusnak tűnik (hiszen mindenki jelen lehet), valójában extrém aszimmetrikus hatalmi viszonyokat hoz létre. A techjobbágyok, azaz a felhasználók nem rendelkeznek az adataik felett, a kisebb szereplők kiszolgáltatottak a platform algoritmusainak. Az államok pedig gyakran képtelenek szabályozni a digitális hűbérbirodalmakat.
Ebben a kontextusban (is) értelmezhető Trump és a techvilág szövetsége.
Az amerikai elnök nem szétverni akarja a big techet, hanem az USA geopolitikai érdekeinek szolgálatába állítani. A techguruk pedig nem meghunyászkodtak, hanem a technomániás látnokokból időközben a mindenféle jogok felkent bajnokaivá változott demokratákat faképnél hagyva megtalálták azt az új politikai kardforgatót, aki helyettük is megvívja a harcot az EU-val, Kínával, az ENSZ-szabályozási törekvéseivel szemben.
A digitális szövetség jelszava már nem a piac, hanem a digitális szuverenitás amerikai fölénye. Ebben a világban nem barátok és szövetségesek, hanem vazallusok vannak. Aki nem igazodik, az kiszorul. Aki igazodik, az életben maradhat. A többieknek marad az információs sötétség.
