Nemrég írtam egy cikket Trump és Putyin közös ellensége címmel (Magyar Hírlap, 2025 február 21), amelyben azt a kérdést akartam megválaszolni, hogy láthatólag miért szimpatizál Trump Putyinnal, és arra a következtetésre jutottam, hogy e kölcsönös szimpátia oka, hogy mindkettőjüknek van egy közös ellensége, a mélyállam, vagy általánosabb formában az euratlanti háttérhatalom. Sőt, azt is hozzátettem, hogy rövidtávon a háttérhatalommal szembeni közös harc felülírhatja a két nagyhatalom között más területeken potenciálisan meglévő geopolitikai érdekellentéteket.
Most egy igen autentikus forrásból az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation) kiadványából a Foreign Policyből kaptam megerősítést erre a gondolatra, természetesen az enyémmel homlokegyenest ellenkező szemszögből: amire én negatív módon tekintettem (mélyállam), az náluk pozitív kicsengéssel jelent meg (demokrácia) és amit én pozitívan mutattam be (nemzetállami érdekek képviselete) az náluk elitélendővé vált (autokrácia). A Foreign Policy cikke is, akárcsak az enyém, azt a kérdést igyekszik megválaszolni, hogy Trump miért szimpatizál autokratáknak tekintett vezetőkkel, és erre a jelenségre azt a magyarázatot adja, hogy Trump is autokrata vezető és ez hozza őt közel más autokrata vezetőkkel.
Magának a cikknek a címe Kulcs Trump kaotikus külpolitikájának megértéséhez és a cikket Nicholas Bequelin, a Yale egyetem vezető munkatársa és az Amnesty International korábbi ázsiai-csendes-óceáni igazgatója jegyzi. Bequelin azt mondja, hogy Trump politikájának rejtélyes jellege megmagyarázhatatlannak tűnhet, ha a geopolitikai elemzés és a világrendért folytatott verseny szemüvegén keresztül nézzük. Ennek az az oka, hogy mind a hagyományos geopolitika, mind a nemzetközi kapcsolatok realista iskolája figyelmen kívül hagyja a nemzetközi rendszerben az államok viselkedésének egy kulcsfontosságú dimenzióját: a rezsimek közötti versenyt. Trump látszólag zűrzavaros politikája a versengő politikai rendszerek közötti mélyebb küzdelem részeként értelmezhető. Ahogy Trump autokratikusabbá teszi az amerikai politikai rendszert, külpolitikája egyre inkább az autokratikus rezsimek jellemző vonásait veszi fel. Trump eddigi politikája, akár szándékosan, akár akaratlanul, többnyire a demokratikus korlátok elleni hazai és külföldi fellépést szolgálja, tükrözve az erőskezű uralom preferenciáját a demokratikus felügyelettel szemben.
Bequelin szerint az autokratikus rezsimek túlélését elsősorban a demokratizálódás fenyegeti. Ez ellen a politikai szabadságjogok szisztematikus korlátozásával, az igazságszolgáltatás alárendeltségben tartásával, a média szabadságának megnyirbálásával, a civil társadalom korlátozásával és a demokratizálódásra irányuló társadalmi követelések elfojtásával védekeznek.
Bequelin a demokráciák pozitív tulajdonságai közül kiemeli, hogy a demokráciáknak van egy eredendő szervezeti előnyük, mivel hajlamosak természetes módon egy széleskörűen egységes demokratikus táborba tömörülni, és hajlamosak megragadni a demokratizálódás támogatásának lehetőségeit, amikor az autokratikus rezsimek kudarcot vallanak. Erre példákat is felhoz: az 1989-es Tienanmen-tüntetéseket, az 1990-es évek színes forradalmait és a 2010-es évek elejének arab tavaszát, amelyek, mint mondja, talán nem a nyugati kormányok művei voltak, de miután elkezdődtek, jelentős támogatást kaptak a Nyugat egészétől.
Ezzel szemben – mondja Bequelin – az autokráciák hajlamosak erősen partikuláris érdekeket képviselni, mindegyikük egy rögzített hatalmi struktúrára épül, amely nagymértékben függ történelmi, etnikai, társadalmi vagy vallási tényezőktől.
Az eddig elmondottakon túlmenően Bequelinnek még sok jó szava van a demokráciáról és elmarasztaló Trumpról és az autokráciáról, melyek célja a szélesebb közvélemény befolyásolása. Szerintem ez érthető és az Amnesty International egy volt vezetőjétől nem is várhatunk mást, védi a saját politikai közösségét.
Nekünk azonban, akik nem az ő oldalukon állunk, nem kell Bequelin magyarázatát elfogadnunk és ebben még Arisztotelész is a segítségünkre lehet. Mint ismeretes Arisztotelész a tanítványaival együtt 158 városállam alkotmányát tanulmányozta, hogy megértse a különböző államformák működését és azok előnyeit és hátrányait. Végül azt a következtetést vonta le, hogy van három jó és három rossz államforma, és a jók abban különböznek a rosszaktól, hogy azokban, akár egy személy kezében van a hatalom (királyság), többek kezében (arisztokrácia), vagy sokak kezében (politeia) a hatalom a közérdeket szolgálja, míg a rosszakban (türannisz, oligarchia, demokrácia) a hatalom partikuláris érdekeket, nem a társadalom egészét szolgálja. Vagyis önmagában a demokrácia semmiféle felsőbbrendűséget nem jelent a többi államforma felett, a valódi vízválasztó az, hogy a hatalom milyen érdekeket szolgál. És valóban, ha megnézzük a történelmet, számos példát mutat arra, hogy egyes uralkodók virágzó országokat voltak képesek létrehozni, míg a demokráciák könnyen elfajultak és tragédiákhoz vezettek. A második világháború után ázsiai felzárkózó országai (gondolok itt elsősorban Japánra és Dél-Koreára) csak formálisan voltak demokráciák, a gyakorlatban évtizedekig ugyanaz a párt volt uralmon és annak politikája biztosította az ország gyors felemelkedését, míg a demokrácia elfajulására nem csak a weimari Németországot, hanem a mai Európai Uniót is fel lehet hozni példaként.
A demokrácia elfajulásával „Az állam” című munkájában már Platón is sokat foglalkozott és fő okként azt hozta fel, hogy a demokráciákban felforgató eszmék uralkodnak el, és a vezetők egyre inkább megfeledkeznek a közjó iránti felelősségükről. Ezt láthatjuk ma az Európai Unióban, e szempontból két és félezer év alatt a világ keveset változott.
Amire ma Bequelin hivatkozik az valójában nem demokrácia, hanem annak elfajulása, amikor a hatalmat ténylegesen kezében tartó uralkodó réteg (a mélyállam, vagy szélesebb értelemben az euroatlanti háttérhatalom) nem a társadalom széles rétegeinek érdekeit, hanem partikuláris, a saját hatalmát erősítő, érdekeket állít előtérbe. Erre jó példa a mai Európai Uniónak az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos politikája, amely az Európai Uniót és annak társadalmát hozza nehéz helyzetbe olyan célokért, amelyek vagy eleve megvalósíthatatlanok, vagy egy nagyobb háború kockázatával járnak, és egyedül csak az Unió mai vezetőinek hatalmi ambícióit szolgálják.
Trump külpolitikája valóban eltér az Egyesült Államok hagyományos külpolitikájától, de ezt ne a demokrácia-autokrácia ellentéttel magyarázzuk, hanem azzal, hogy míg a mélyállam agresszív ideológiai terjeszkedést folytat, Trump a nemzetállami Amerika gazdasági érdekeit helyezi előtérbe és ennek érdekében meg akar egyezni főbb világpolitikai partnereivel tekintet nélkül azok belpolitikai viszonyaira. A más országok belpolitikájába való be nem avatkozás egyébként az ENSZ által is elfogadott békés egymás mellett élés öt alapelvének (Pancsasíla) egyike.
Végül is alapvetően nem demokráciák és autokráciák között folyik a harc, hanem egy társadalmilag ellenőrizhetetlen és leválthatatlan hatalmi struktúra áll szemben egy nemzetállami érdekeket képviselő (és társadalmilag ellenőrizhető) rendszerrel és e küzdelemben Trump felfogása valóban jobban hasonlít Putyinéra vagy Hszi Csin-pingére, mint a mélyállam reprezentánsaira.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
