Békéhez szokott polgárnak igen nehéz elképzelnie azt, hogy kézifegyverrel durrogtatnak rá. Rengetenen a távoli fütyülését sem állják a golyónak, azaz akkor sem mennének lőtérre, ha tekintélyes summát kínálnának cserébe. Még nehezebb elgondolni-elhinni olyasmit, hogy el is találják az embert – az pedig végképp a mesék és a hollywoodi alkotások világába vész, amikor akna robban bárki közelében, ne adj Isten, a lába vagy az általa irányított gépjármű alatt.
Ám az, ami a kényelmes fotelből, ropit eszegetve s mellé sört kortyolgatva, egy tévé képernyőjére tekintve maximum az izgalmi faktort jelenti, az az orosz–ukrán háborúban maga a véres valóság. Ott ugyanis az embert sajnos tényleg könnyen lelövik – s ez akkor is végzetes lehet, ha amúgy „viszonylag” ártatlan helyen éri a golyó. A sokféle kaszást persze nehéz – ha szabad így fogalmazni – osztályozni, de abban bizonnyal közmegegyezésre jutnánk, hogy az égéses „lezárást” senki nem választaná.
Pedig az sajnos oldaltól függetlenül mindennapos azon a vidéken.
Talán nem nagy tévedés azt állítani, ha a világ összes esti híradóját megnézhetnénk, százszázalékos eséllyel lelnénk benne olyan kisfilmet, amely egy páncélozott eszköz elmúlását tárja a néző elé. Jellegzetes: megy a tank/csapatszállító a mezőn/úton, majd látszólag a semmiből lecsapva, valami iszonyatosan telibeveri. (Drón, tüzérségi gránát, akna – egyre megy.) Lángoszlop csap föl, szikraeső hullik a környezetbe, s csak a legritkább esetben észlelhetünk szélsebesen kiugráló és világgá szaladó katonákat.
Pedig lehet, hogy odabent még élnek az emberek, csak egyszerűen a sokktól, de sokkal inkább a szilánkosra törött végtagjaik miatt nem képesek elhagyni a halálos csapdává váló eszközt. Ami aztán tízből úgy nyolc és félszer sajnos jó eséllyel menten kigyullad – hiszen minden járműben gazdagon található könnyen éghető anyag. Majd a rohamszerűen tovaterjedő lángok nyomán az összes, a bent tárolt lőszerrel és az üzemanyaggal egyetemben fölrobban.
Ahogy a minap leírtuk, a testbe érkező lövedék lökéshullámot indikál, amely tovaterjedve roncsolja a környezetében lévő szerveket – bár ha malacunk van, akkor így is megúszhatjuk. Valójában egy páncélosnál is hasonló eseménysor játszódik le: egy „szerencsés”, nevezzük így: lepattanó találkozónál a teknő külső oldalán fölszabaduló, elképesztő energia odabent mozgásra készteti (póriasan mondva: letépi) az útjába eső tárgyakat. Például efféle esetben már egy darab egy négyzetmilliméteres, borotvaéles fémforgács is olyan eredményt produkál, mintha meglőtték volna az embert. Ha pedig, ne adj Isten, valami komolyabb alkatrész, például egy taktikai rádió vagy csővezetékdarab kapja el a katonát, akkor vajmi kevéssé lesz abban a helyzetben, hogy a következő – borítékolható – becsapódás előtt önerőből kimásszon a szabadba.
S itt egyre megy, hogy a fejét vagy valamelyik végtagját kapták el a tárgyak.
Más kérdés, ha a gránát merőlegesen vagy eléggé hegyes szögben érkezik, és így sikeresen átégeti a páncélt. Akkor odabent eleve olyan helyzet jön létre, amelyet nem igazán lehet túlélni. Sovány vigasz, hogy ez a halál legalább gyorsan bekövetkezik.
Szintúgy kevéssé szerencsés, ha menet közben aknára hajt az ember. Mert bár ez is túlélhető, de a csonttörés így is eleve elrendelt.
Utóbbi érthetősége végett le kell írni, a német haderő úgy két évtizede komoly vizsgálatokat végzett annak kiderítésére, hogy melyik az a legideálisabb ülés, amely mérhetően növeli a túlélés esélyét? A kísérletsorozatban a padlóhoz, az oldalfalakhoz és a tetőlemezhez rögzített, lógó verziókat is külön-külön tesztelték. Az eredmények szerint a padlemezhez rögzített ülésben utazó katona gerince az elszabaduló energia nyomán szinte azonnal összetörik egy aknarobbanásnál, s nagy százalékban így járt az is, akinek a stokiját az oldalpáncélhoz csavarozták. A pálmát a megerősített tetőről, masszív rugókon lógó ülés vitte el – igaz, ezt a módszert számos járműnél eleve nem lehet bevetni.
(Zárójelben érdemes leírni: e kivitel sem ad százszázalékos védelmet, de a legtöbbet ígéri az egyénnek, amelyet az adott helyzetből ki lehet hozni.)
Az orosz–ukrán háborúban alkalmazott eszközök döntő többségében olyan üléseket találnánk, amelyeket alulra, jobb esetben oldalra szereltek. Ha pedig az ember túl is éli az (első) aknarobbanást, újfent nem lesz abban az egészségügyi állapotban, hogy a maga tehetségéből megszabaduljon szorult helyzetéből.
Egy statikus, szemmel láthatóan sérült, füstölő és lángra kapó jármű pedig a front tapasztalatai alapján szinte mágnesként vonzza az újabb csapásokat. Ha pedig már az első attak nyomán tűz üt ki belül, akkor jön a fentebb is említett, iszonyatos vég.
S itt vissza is kanyarodhatunk az indításhoz: az esetlegesen iszkoló szerencsések nem kegyetlenségből hagyják magukra még élő, de mozgásképtelen társaikat, hanem azért, mert pontosan tudják, nincsen idejük megmenteni őket. Vagy azért, mert akkor maguk is a másodpercek alatt elhamvadnak, vagy az ellenféltől várható, újabb csapásnak lesznek az áldozatai.
