LMA
2025. január 29. szerda. 16:23
Elméletileg sem nagyon tudna kiküldeni Európa és/vagy a NATO kétszázezer, jól fölszerelt katonát Ukrajnába békefenntartónak. Még akkor sem, ha esetleg az Egyesült Államok meggondolná magát, s mégis hajlandó lenne beszállni a – még csak „homályosan” létező – projektbe.
Tételesen nézve a számítás eleve bukásra ítélt. Például olyan „apróságok” állnak az útjában, hogy számos, csekélyke méretű európai ország hadereje eleve már egy teljesen föltöltött hadosztályt sem képes összehozni – pedig a vágyott létszám eléréséhez középarányosan kalkulálva is legkevesebb tizenhárom-tizennégy ilyen alakulatra lenne szükség. A helyzet amúgy annyira csapnivaló, hogy jónéhány NATO-tagállam még egy, esetleg kettő, valóban harcképes ezredet is bajosan lenne képes ellátni a kellő dolgokkal.
Persze a fenti érvek ellen fölhozható, hogy a komolyabb hadseregekkel bírók többet vállaljanak, ám itt rögvest előjön néhány újabb, rettentően kellemetlen és kínzó felvetés. Utóbbiak közül talán a legfontosabb az, hogy a nagyok könnyebben ugrálnak, mint az aprók. S az is borítékolható, hogy utóbbiak nem óhajtanának „mindent”, azaz fegyvert, embert, fölszerelést egy lapra föltenni s kiküldeni Ukrajnába. Ugyanis ha így tesznek, akkor nem marad odahaza semmijük – s ha beüt a baj a határba, akkor ki vonul oda a gátakra, a katasztrófákhoz?
S akkor a szomszédokkal szembeni, egészséges gyanakvást még bele sem vettük a képletbe, amely ugyancsak a nagy hurráoptimizmus ellen hat.
Ne menjünk túl messzire, említsünk egy saját példát: a Don-kanyarba nemcsak a felszerelés hiányosságai okán küldtünk úgynevezett könnyűhadosztályokat, hanem azért is, mert közben fél szemmel a románokra kellett figyelnünk.
Talán nem állunk messze a valóságtól, ha a cseh–szlovén–horvát–magyar–szlovák tengelyt a legjobb körülmények között sem vesszük tíz-tizenkétezer aktív bakánál többnek. Már ha egyáltalán mindannyian részt óhajtanának venni a misszióban. A balti-országokra pedig még szót sem érdemes vesztegetni e téren. (Zárójelben érdemes leírni, a Magyar Honvédség külhonban szolgálatot teljesítő katonai kontingensei sem igen haladták meg soha együtt sem a kétezer embert.)
Továbblépve az sem tűnik túl életszerűnek, hogy (például) a németek, a franciák, az olaszok és még pár gazdag állam kiállítja a létszám „nagyját”. Ha másért nem, azért, mert odahaza rendkívül nehezen lenne a választópolgároknak eladható a pénzégetés efféle foka. Ugyanis Ukrajna messze esik – különösen Madridtól és Lisszabontól, így az utánpótlás odavitele olyan sokba kerül(ne), amennyit még az említett fővárosokban is tízszer átgondolnának.
A reménybeli résztvevők számára pedig az is jelzésértékű lehe(ne), hogy az ötletet már eleve nem igazán fogadta túlzott lelkesedéssel a világ. Mi több, a „hideg közöny” sokkal inkább leírja a valóságot, mint a „lelkesedés hiánya” szófordulat.
Persze lehet, hogy Zelenszkij eleve nagyot mondott azért, hogy legyen miből alkudnia. Ha azonban a tényeket, azaz az európai haderő létszámai mögött megbújó, valódi képességeket tekintjük, akkor belátható, hogy már a százezer egyenruhás kiállítása is mérhetetlen anyagi terhet róna a már amúgy is padlót fogott EU-ra.
S mindezen túl akad egy sokkal komolyabb félelem: ha az oroszok mégsem állnak le, s földarálják az ott álló, tarka összetételű, politikai szempontból nem feltétlenül egységes „békefenntartókat”, akkor „odahaza” ki állítja majd meg őket?
