A kanadai statisztikai hivatal szerint bár az ország gazdasága technikailag növekszik – nemcsak a pandémiás lemaradást behozva, hanem azon túl is –, de maguknak a kanadaiaknak az életszínvonala tovább csökken.
Például 2024 első negyedévében az egy főre jutó inflációval kiigazított GDP 0,2 százalékkal, 58 028 dollárra csökkent, ami Magyarországról nézve szép eredménynek tűnhet, viszont minden nép első sorban önmagához és a szomszédaihoz méri magát, így a kanadaiak azt mondják: valami nagyon nincsen rendben, ha 2011-ben az Egyesült Államok előtt jártak, most pedig harminc százalékkal lemaradva kullognak mögött. Még riasztóbb a kép, ha hozzátesszük: ez azt is jelenti, hogy 15 év alatt Kanadában nagyjából ötezer dollárral nőtt az egy főre jutó nemzeti össztermék.
Végül – és a munkás-/középosztály rémálma szerte a nyugati világban – egy közelmúltban publikált tanulmány szerint
„az egy főre jutó reál-GDP 2023 negyedik negyedévében már a 2019 második negyedévében mért szint alatt van, és egy rövid szünet ellenére az egy főre jutó reál-GDP csökkenése továbbra is folyamatosnak tekinthető. Ez az egy főre jutó reál-GDP egyik leghosszabb és legmélyebb visszaesését jelenti 1985 óta, amelyet mindkét tekintetben csak az 1989 második negyedévétől 1994 harmadik negyedévéig tartó visszaesés és fellendülés halad meg. A jövedelmek 2019 második negyedéve óta tartó csökkenése azonban folyamatos, és a visszaesés hossza és mélysége tekintetében még mindig meghaladhatja a 80-as évek végének és a 90-es évek elejének visszaesését.”
Vagyis okkal érezhetik úgy sokan, hogy rosszabbul, nehezebben élnek, mint a szüleik, és hogy a szüleikkel, nagyszüleikkel ellentétben az ő gyermekeik kisebb eséllyel fognak jobban élni, mint az előző generációk.
Az általános gazdasági növekedés és az egyéni életszínvonal közötti szakadékra egyébként a bevett magyarázat az, hogy túl sok a bevándorló: 2024 első három hónapjában a gazdaság 0,4 százalékkal nőtt, míg a népesség 0,6 százalékkal.
A helyzet tehát az, hogy Trudeau mérlegének egyik serpenyőjében vannak az adóemelések, az infláció, a gyengélkedő gazdaság, a lakhatási válság és a migránsok, a másikban pedig, ahol a megoldási javaslatoknak és az eredményeknek kéne lenniük van a woke, a migráció, meg az olyan történetek a „gondoskodó államról”, mint azé a PTSD-s hadirokkant veteráné, aki segítséget kért a helyi önkormányzattól, mire az ügyintéző állítólag tényleg jószándékúan azt ajánlotta neki: gondolkozzon el az eutanázián.
Eközben a kanadaiak végig nézték, hogy az állam évről évre egyre nagyobbra duzzad, mégis egy sor feladatot elképesztő összegekért magáncégekhez szerveznek ki, tőlük viszont azt várja a kabinet, hogy húzzák szorosabbra a nadrágszíjat.
És mindennek tetejébe jött Trump, aki a kanadai gazdaság földbe gyalulásával felérő vámokat lengetett be arra az esetre, hacsak Ottawa nem fékezi meg „a kábítószer és a migránsok határátlépését.” Mindezt pedig megfejelt azzal, hogy Trudeau-t „kormányzónak” nevezte, és több bejegyzésben is „51. államként” emlegette Kanadát. Egyébként azzal a körítéssel, hogy az USA-hoz való csatlakozással végre csökkennének az elképesztő jövedelmi és társasági adók, ami levegőhöz juttatná a kanadaiakat.
Ezutóbbiakra tekinthetünk úgy, mind Donald Trump híres „tárgyalás az erő pozíciójából” stratégiájának egyik elemére, de úgyis, mint egy kis beavatkozásra a kanadai választásokba, méghozzá a konzervatív Pierre Poilievre oldalán.
Poilievre pártja, a CPC 2022 februárja óta előzi Trudeau LPC-jét, az olló viszont csak 2023 nyarán nyílt ki közöttük látványosan. Donald Trump győzelmével egyidőben pedig a liberálisok támogatottsága beszakadt, és a konzervatívoké kilőtt – olyannyira, hogy az LPC mára történelmi mélypontra jutott. Éppen ezért a politikai elemzők már napokkal ezelőtt biztosra vették, hogy a miniszterelnök hátrébb fog lépni. Csak a mikor és a mennyire volt a kérdés.
A helyére most hárman pályáznak, a legjobb és legesélyesebb jelölt pedig a Bank of Canada korábbi kormányzója, Mark Carney, akit az ellenfelei is rendkívül tehetségesnek tartanak. Nem mellesleg az igazi erőssége az, amiben Trudeau a leggyengébb volt: a gazdaságirányítás. Hogy a CPC képes lehet-e a 2025-ös szövetségi választásokig ledolgozni a körülbelül 20 százalékos hátrányát, az persze ma Carney-vel is valószínűtlennek tűnik, de a párt egyszer már csodával határos módon talpra állt – a sors furcsa fintora, hogy az akkori megmentő nem volt más, mint Justin Trudeau.
