Trump egyik fő kritikája Bidennel szemben az volt, hogy Oroszországot Kína karjaiba taszította, és éppen ezért az egyik célkitűzése az lett, hogy újra szétválassza őket. Ironikus módon azonban saját politikája most pontosan ezt a folyamatot, az USA ellenfeleinek, versenytársainak összefogását, blokkosodását gyorsítja fel. Hiszen a szövetségeseit sem kímélő, brutális vámháborújával párhuzamosan fenyegeti Kubát, Venezuelát és Iránt, a gázai konfliktusban pedig figyelmen kívül hagyja az arab világ, különösen Egyiptom és Szaúd-Arábia álláspontját.
Itt érdemes kiemelni, hogy Andrej Rudenko orosz külügyminiszter-helyettes szerint a globális kereskedelmi konfliktusok – és különösen az USA protekcionista politikája – csak mélyíti Moszkva és Peking gazdasági együttműködését. Rudenko egy interjúban megerősítette: a vámháború új szintre emeli az orosz–kínai kapcsolatrendszert, amely már most is minden kulcsterületre kiterjed.
Borisz Titov, Oroszország nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokért felelős különmegbízottja is jelezte már, hogy az USA-ból érkező kereskedelmi szankciók csak ösztönzik az Oroszország és Kína közötti új szövetségi struktúra kiépítését.
A vámháború nem gyengítette meg Kínát, hanem olyan pozícióba hozta, ahol már nincs mit vesztenie, ezért még szabadabban támogathatja Venezuelát, Kubát, Iránt vagy bárkit. Oroszországgal pedig „egy szintre” került: eddig mint „megmentő”, Peking diktálhatta a feltételeket, mostantól viszont a két fél egymásra van utalva.
Ütemvesztés
Trump sokáig azzal érvelt, hogy Szaúd-Arábiával különleges kapcsolatot ápol, és bármire rá tudja venni. Ma azonban ez az állítás kevésbé tartható. Egyrészt az USA az energiahordozók piacán már nem vevő, hanem versenytárs Rijáddal szemben. Másrészt a Gáza-kérdésben Trump figyelmen kívül hagyta az arab világ véleményét. És nem érti meg azt sem, hogy a szaúdi–iráni kapcsolat megváltozott: a monarchia jelenleg a status quo megőrzésében érdekelt.
Rijád és Teherán pekingi közvetítéssel nemrég stabilizálta kapcsolatait. A szaúdi vezetésnek nem érdeke egy háború az Öböl térségében, még ha Irán atomprogramjával kapcsolatban fenntartásokat is táplál.
A kontrollvesztés legegyértelműbb jele azonban az OPEC+ döntése: az olajkartell ellenállt Trump kérésének, amikor az elnök az olajkitermelés fokozását kérte, hogy nyomást gyakorolhasson az oroszokra. Most viszont, amikor a termelés felpörgetésével rá lehetett erősíteni a vámháború okozta tőzsdei sokkra, és be lehetett vinni egy mélyütést az amerikai palakitermelőknek, azonnal lépett.
A többfrontos háború veszélyei
A Trump-adminisztráció külpolitikája „taktikai fenyegetésekre” épül, ezek azonban kevésbé hatékonyak olyan államokkal szemben, amelyek már egymás felé fordulva megkezdték az alternatív hálózatok kiépítését – és hatástalanok azokkal szemben, akiknek nincs vesztenivalójuk.
Könnyű belátni, hogy az USA geopolitikai mozgásterét csökkenti, ha minden potenciális rivális ellen egyszerre nyit frontot. A hatalomba visszatérő Trump pedig nemcsak Kínát, hanem lényegében az egész világot Amerika riválisának tartja, amellyel sikerült elérnie, amit Bidennek és a többi elődjének soha: egy asztalhoz ültek miatta Dél-Korea, Japán és Kína vezetői. Az EU pedig a suba alatt elkezdte újraértékelni a Kína-politikáját.
Tovább rontja a helyzetet az amerikai elnök legendás kiszámíthatatlansága. Ezt ő már az Üzletkötés művészete című könyvében is erényként, az erősségeként próbálta feltüntetni. De mintha megfeledkezett volna arról, hogy a könyvében azt is írja, hogy a módszerei csak a gyengébbekkel szemben hatásosak.
Azt is észre kell venni, hogy a kiszámíthatatlanság hosszú távon megbízhatatlan partnerré teszi az embert, és nem lehet következmények nélkül úgy kommunikálni, hogy egyetlen bővített mondaton belül hízeleg például Oroszországnak és fenyegeti gazdasági megsemmisítéssel.
Moszkvában és Pekingben jól kiismerték Trumpot az első ciklusa alatt, így nem sok hitele van. Ettől függetlenül a „fordított Kissinger-doktrína” működhetett volna, ha nem akarja elsöprő erővel leuralni a világot a második ciklusa első két hónapjában.
A blokkosodás megerősítése
Trump dinamizmusa, gazdasági nacionalizmusa és „America First”-stratégiája kétségtelenül rezonál a belföldi közönséggel. Pontosabban addig a pontig rezonált, amíg a választók rá nem jöttek arra, hogy ez nekik bizony pénzbe kerül. A „felszabadulás napját” így alig egy héten belül kínos visszavonulás követte, párhuzamosan az elnök és a republikánusok népszerűségének rohamos csökkenésvel.
Bár Kínával szemben még tartja magát, jelzésértékű, hogy már azon a fronton is kénytelen volt kivételeket tenni például a mobilgyártókkal és az informatikai cégekkel.
Szóval a vámháború nem egyszerű gazdaságpolitikai eszköz, hanem geopolitikai katalizátor lett. A jelenlegi irány távolról sem az USA globális vezető szerepének visszaállítását vetíti előre, hanem egy olyan világot, ahol az amerikai nyomásgyakorlás nem megosztja, hanem összekapcsolja ellenfeleit.
Trump tehát pontosan azt valósítja meg, amit Biden szemére vetett: összehozza Amerikával szemben azokat, akiket elvileg el kellene szigetelni egymástól.
