Merengek itt Nagyváradon a Sebes-Körös partján, a Lórántffy Zsuzsannáról elnevezett Református Központban, Járai Juditnak Trumpról szóló, a Baranyi W. Krisztina vezette IdőJel Kiadó által kiváló idő(jel)érzékkel kiadott könyvének bemutatóján. Nem hinném, hogy az amerikai elnök hallott volna a vér városáról, erről a nekünk és nekem külön oly kedves-szívbéli Váradról, mely szülővárosom, Szeged és az imádott-hősi Budapest után talán az egyetlen Kárpát-medencei település, ahol úgy mozgok, járok-kelek a Bémer téren és a Körös-parton, a Mülleráj előtt vagy a Fekete Sasnál a Szent László téren, mintha tényleg otthon lennék. Mintha mindig itt laktam, éltem, működtem-ügyködtem volna. Várad varázsát nagyon sokan és nagyon sokszor próbálták már megfogalmazni, tény, hogy ez valóban az a város, „kinek nem látni mását”, ahogyan földim, Juhász Gyula írta, akit szintúgy szegediként szintúgy megbabonázott a bihari főváros. Igen, úgy igaz, ahogyan Cs. Szabó László megfogalmazta, Kolozsvár a csöndes bakákat szerette, Várad a hangos huszárokat, itt „erős volt a klérus és erős volt a radikalizmus, erős volt a kanonoksor és erős volt a Szent László-páholy, erős volt a megyeháza és erős volt a Nagyváradi Napló szerkesztősége, erős volt a protestáns Bihar és erős volt a kávéházi zsidóság, erős volt az ősi püspökség, a protestáns rend (…) és a hangos, beképzelt szabadkőművesség, erős volt Tisza és erős Ady.”
Most mindenesetre egy erős ember van itt velünk, aki idestova három hete az Egyesült Államok 47. elnöke, jut eszembe, miközben Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő Járai Juditot arról kérdezgeti, hogyan ismerhette meg a híres-neves valamikori Panoráma kiváló munkatársa tizenegy Amerikában töltött esztendő során Trumpot és a Trump-i – reményteljes – Amerika-képet, az igazi Amerikát, jóval beljebb a keleti meg a nyugati parttól, az igazi amerikai konzervativizmust és azt az embert, aki, úgy tűnik, okkal-joggal tekinthető a jelenkori világ egyik legnagyobb emberi reménységének. (Nem egy és nem két barátom-ismerősöm arca és mondandója feledhetetlen arról a sors- és korszakfordító 2024. november 6-áról. Amikor megtudtuk…)
Igen, amikor megtudtuk, hogy ismét Donald Trump lesz az amerikai elnök, fellélegezve arra is gondolhattam, hogy lám, midőn a történelem – a hegeli spirál-elmélet szerint mindig magasabb szinten! – ismétli önmagát, az általam egyszer már megélt élménynek kell következnie, akár valóságosan, akár jelképesen: egykori MDF-elnököm, akkoriban RETÖRKI-főigazgatóm, Bíró Zoltán nyolc éve, 2016 novemberében a titkárságról szobájába perzsgőt hozatott és az odarendelt tagsággal vidáman koccintott. Úgy gondolta, van mire. Trump az Egyesült Államok elnöke. (Egészségünkre, ismét!)
Mindennek most itt Nagyváradon, úgy gondolom, különleges plusz-jelentősége van. Elnézem az arcokat, amint a kötet kapcsán szó esik Trump nem mindennapi személyiségéről és az igazi – nem az annyit emlegetett keleti vagy a nyugati part és nem is a legnagyobb városok által reprezentált – Amerikáról és a családszerető, mélyen hazafias és vallásos, olykor megindítóan segítőkész és jóhiszemű amerikai emberekről, a republikánus párt históriájáról vagy éppen a világ sorsának mostanság kezdődő fordulásáról: látható, érzékelhető, hogy a trianoni határokon túl ez az egész kérdéskör, az Óperenciás tengeren túli ámerikánus világgal, egy sorsformáló erejű elnökkel és a fellelhető összes lehetséges következtetéssel és következménnyel együtt teljesen más fénytörést kap. Nézem az arcokat, itt van Tőkés László és a nagyváradi Magyar Polgári Egyesület elnöke, vezetők az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsból, regényíró református tiszteletes a közeli Fugyivásárhelyről és az egyik legkiválóbb jelenkori Kárpát-medencei irodalmi-művészeti-társadalomtudományi folyóirat, a Várad főszerkesztője, jóarcú fiatal férfiak és végtelenül kedves idősebb házaspárok, középkorú hölgyek és elegáns magányos urak – valamennyien Járai Juditot körülölelő, ragaszkodó szeretetükkel a valamikori legendás Panoráma és egy szintúgy legendás férfiú – Chrudinák Alajosnak hívták – emléke előtt is tisztelegve. És mindezenközben és ezzel párhuzamosan, most és itt és így: magyarok. Nagyváradi, partiumi magyarok. „Határon túli” magyarok. Mert „sósabbak itt a könnyek / S a fájdalmak is mások” igen, ahogyan ennek a városnak a költője írta, igen, ők azok, akik „ezerszer is meghalnak”, mert errefelé „üdve nincs a keresztnek.”
Most csöndben hallgatják Járai Juditot Trumpról, hallgatják Trumpot, isszák, kortyolják az okos, mély és szuggesztív magyar mondatokat, csillog a szemük, néha meg-megrezzen a kezük, én meg itt ülök köztük és vagy huszadszorra adok hálát a Fennvalónak, hogy tudatában lehetek életem Kosztolányival megismert legnagyobb eseményének: annak, hogy magyarnak születtem és Áprily Lajossal vallhatom, hogy jó, hogy nem ültem győztes-lakomán, s hogy egy legázolt néphez tartozom. És a Sebes-Körös partján, az Ezredévi Emlékparkban, Tőkés László temploma mellett, a Lórántffy Zsuzsanna Református Központ emeleti előadótermében most felzúg a taps, de mennyire más ez is, nagyon-nagyon különbözik a másfelé hallható tapsoktól. (Gyanítom, megfelelő tolmácsolás esetén alighanem Donald Trump is képes volna érzékelni, netán meg is érteni ezt a különbséget.) Mert a nagybetűs Reménységnek egészen más dolog tapsolni itt Váradon, mint bármerre másfelé ebben a keservesen szépséges világban.
A szerző író
