A történelem során mindig is voltak sorsfordító napok, amelyek persze többnyire csak utólag kaptak jelentőséget, ahogy időszámításunkat ugyan Krisztus születése óta számítjuk – nem tudom, hogy a liberális polkorrekt mikor talál majd ki egy új időszámítást –, de az is csak utólag lett időszámításunk kezdetének kijelölve, sokáig az uralkodói évek szerinti keltezés működött a középkori Európában. Attól nem tartok, hogy 2025 utólag majd naptárreformra készteti a világot, ám azt már valószínűbbnek érzem, hogy egyfajta cezúra lesz, mint mondjuk Amerika felfedezése.
Érthető okokból Donald Trump nyolc évvel ezelőtti első beiktatása még nem hozott ekkora fordulatot, alighanem maga sem mérte fel akkor, mire is van igazán társadalmi igény, az általa is képviselt értékrend alapjait milyen mértékben is veszélyeztetik a „demokraták”, illetve jól érezhetően az elmúlt nyolc esztendőben elképzelhetetlen mértékben felgyorsult nemkívánatos őrületek. Az újkori népvándorlás akkortájt még nem számított emberi jognak, ahogy a genderőrület is csak bontogatta szárnyait, miként Oroszország is visszafogottabban jelezte érdekszférájának védelmét. Csakhogy az elmúlt években több határt átlépett a nyugati liberalizmus, leginkább a közösségi és az egyéni önazonosság meghatározása során sodródott szélsőségesen félre, amely a rohamtempó közben a magasztosan hirdetett toleranciát a legkevésbé sem gyakorolta, inkább csak elvárta az alattvalókká züllesztett néptől. A tömegekre azonban az illegális bevándorlók térhódítása, alkalmazkodóképességük hiánya éppúgy egyre riasztóbban hatott, ahogy a nemi definíciók hetven feletti értelmezhetetlen kavalkádja. Mindez Amerikára éppúgy igaz, mint Európára, ám amíg a tengerentúlon a nagyhatalmi pozíciót féltve őrizték, addig a kontinensünket összefogni hivatott szervezet, az unió kilátástalanul sodródott saját egykori nagyságának bűvöletében. Vezetői képtelenné váltak fajsúlytalanságuk felismerésére, a reális helyzetelemzést megúszni kívánva mindenféle pótcselekvésekkel igyekeztek megrendszabályozni az alternatívákat felmutatókat. Többek között ezért sem tudott mit kezdeni a kontinens a Csipkerózsika-álomból ébredő Oroszországgal, amelynek erejét – a Szovjetunió felbomlását követő anarchia okán – tragikusan alábecsülte. Úgy tűnt, a liberális agymosás határtalanul áradhat, senki nem szállhat vele szembe, aki mégis megpróbálja, azt a fősodor előbb megbélyegzi, majd kirekesztve könnyedén félresöpri.
Pontosan aligha meghatározható, mikor is kezdődött a normalitás jegyében indított forradalom, de nem teljesen alaptalanul gondoljuk úgy, hogy ebben nekünk, magyaroknak meghatározó szerepünk volt, s bár sokan ma már talán meg sem tudnák mondani, melyik esztendőben hangzott el Orbán Viktor legendás beszéde Tusnádfürdőn, amikor először beszélt nyilvánosan arról, hogy nem csupán liberális államban lehet gondolkodni, de az a felszólalás már akkor is földrengetően hatott. A tényszerűség kedvéért jegyezzük meg, tizenegy esztendeje zúdult rá emiatt a nyugati elit össztüze, s mivel mindaddig más vezető politikus ilyen nyíltan nem fogalmazta meg a hagyományok védelmét, nem túlzás azt állítani, hogy ez volt a szikra. Persze, őt megelőzően már jó néhányan próbálkoztak óvatos vagy karakán lépésekkel, de mindaddig mindenkit könnyedén elhallgattattak, majd könyörtelenül marginalizáltak, végül brutálisan eltapostak. Orbánt, ahogy minden máskéntgondolkodót igyekeztek hasonló módszerekkel elintézni, ám őt nem lehetett elhallgattatni, mégiscsak egy uniós tagállam vezetőjeként fogalmazott, ráadásul itthon folyamatos megerősítést kapott a választóktól. Ezért kellett minél gyorsabban egy jogállamisági eljárásnak nevezett boszorkányüldözéssel karanténba zárni, ám a globalizmus elszánt hívei csak éppen azt nem vették észre, hogy a magyar miniszterelnök nem fantaszta ábrándokat kergetett, hanem egy valós vágyat nevesített. És ez az igény nem csupán Magyarországon jelent meg, Európa-szerte csírába szökkent az önvédelem gondolata. A fennhéjázó brüsszeliták észre sem vették, hogy mindez már nem intézhető el egyetlen kézlegyintéssel vagy könyörtelen bakancstiprással, mert nem egy apró tagállam vezetője az ellenfelük, hanem az ébredező európai társadalom. Pedig feltűnhetett volna, hogy Olaszországban, Franciaországban, Németországban hasonló változások zajlanak, csak éppen a nagy államokban a tömegek a tehetetlenségi erő és a brüsszeli kivételezés okán nehézkesebben ébrednek, lassabban fordulnak. Még akkor sem kaptak észbe a buboréklakók, amikor a liberalizmusáról híres Hollandia fordított hátat a levitézlett irányzatnak, ahogy most az osztrák fordulattal sem tudnak mit kezdeni, a megszokott fenyegetőzésnél többre nem képesek. Marad a karantént, kirekesztést hirdető politika, ami egyre kevésbé eredményes, hiszen az európaiak – szemben az uniós vezetőkkel – még nem szakadtak el teljesen a gyökereiktől, sőt a rémisztő változások nyomán egyre határozottabban vállalják meggyőződésüket, ezért nem lehet megfélemlíteni őket a szélsőségesség megszégyenítő billogával.
Az Orbán Viktorhoz hasonló elveket valló, ám a könyörtelen liberális módszereket saját bőrén keserűen megtapasztaló Donald Trump beiktatása, illetve a konzervatív gondolat jegyében született rendeletözöne lényegében csak válasz az elmúlt évtized globalista ámokfutására, és mindez nem egy karizmatikus vezető öntörvényű kifejeződése, hanem a társadalmi elvárások deklarálása. A zavarosban persze mindig könnyebb halászni, ezért nem törekedtek mindeddig a liberálisok semmilyen területen a valódi megoldásra, a tisztázásra, a rendre, az egyértelműségre. Sem az illegális bevándorlás, sem a nemi definíciók, sem a gazdasági kihívások terén nem a megoldást keresték, ahogy a Közel-Keleten vagy Ukrajnában sem törekedtek a béke helyreállítására, hiszen sokkal egyszerűbb maszatolva, ködösítve hirdetni az elvárásokat, szankcionálni az alternatívákat keresőket és ennek jegyében terelgetni a megfelelni vágyókat. Ebből nem kért Amerika, ebből nem kér egyre határozottabban Európa. A fordulat nem orbáni vágyálom, hanem maga a valóság, akkor is az, ha ezzel a Soros-imádók semmit sem tudnak kezdeni.
A szerző vezető szerkesztő
